Van nekem két jó kedélyű kecském, és egynémely hosszúfülű aprójószágom. Ezeknek a nyáron kaszáltam frisset, illetve készítettem szénát is.
A szénakészítés macerás dolog. Le kell kaszálni, ami régi kézi kaszával egy 60 kilós nőnek kihívás. De alapjában élvezetes munka. Erősödsz, és közben remekül lehet gondolkozni. Netán dalolászni (ha igazán fáradt vagy, tényleg segít).
Ez még hagyján, a java utána jön, és az már sokkal kevésbé látványos és kellemes munka. Mert a rendeket forgatni kell, hogy egyenletesen száradjon a széna, és ne penészedjen be, ha tömörítve lesz. Közben eső jön, megázik, a lucerna levele lepereg, mert egy három meg egy egyéves gyerek mellől a kölcsönbe, jó szívből kapott területre, ami jó kilométerrel odébb van, nem tudsz minden nap kiszaladgálni időben.
Aztán ha valami csoda folytán a széna mégis megszáradt, kupacba kell hordani. Ez is fifikás művelet, mert ha a generációkkal ezelőtti eszközök elvesztek, akkor szenvedhetsz a kerti vasgereblyével, ami nem alkalmas a szénagyűjtésre, a fogai túl rövidek, nem lehet vele a rendeket összegörgetni kupacba. Szénagyűjtésre Misi bácsi akácfából faragott gerebenje alkalmas, és nem árt, ha ott van Misi bácsi százéves taligája is, mert egy 3000 négyzetméteres kaszálóról csak vasvillával különben kicsit… hmm… szaporátlan összegyűjteni a szénát.
Következő lépés bebálázni. Én a bálázót Lánykával és Pipitér Úrral készítettem. Egy régi ágyneműtartót fűrészeltünk kettőbe, és vertünk fel az oldalára egy plusz deszkát. A szénát belevilláztuk, aztán tapostuk, végül helyre kis téglaalakú bálákat kötöttünk belőlük.
Utána már csak annyi van hátra, hogy a bálákat felpakold a Laci bácsitól kölcsönkért kis utánfutóra. Amit fel kell tolni a domboldalba a szomszédos parlagon hagyott telken keresztül. És mivel tényleg kis utánfutóról van szó, egyszerre négyet tudsz hazavinni a kb. harminc bálából…
Végül a garázsba hónapokig nem lehet beállni, míg nem sikerül a báláknak kialakítani egy szénás helyiséget.
És amikor rájössz, hogy ez nem lesz elég a jószágnak télre, mert a jószág egyrészt bélpoklos, másrészt pazarol (meg objektíve is kevés ennyi széna), akkor körülnézel a bálapiacon. Lucerna kell persze, mert hát ennek a drága szép jószágnak a fűszéna smafu. Aztán meglátod, hogy a minőségi lucernaszéna is nagybálában maximum tizenkét-tizenötezer forint, és jó 300 kg anyag van benne… Na, akkor felnézel az égre, és némileg több megbocsátással gondolsz eleidre, akik elhagyták a földművelést (jegyzem meg, a tszesítés azért erősen rásegített).
Kaszálni háztáji méretben csak helyben, saját területen, saját szénatárolóval éri meg igazán.
Jó sokat spóroltam a saját magunknak készített szénán…
Mert hiába mondom most is, hogy jellemformáló, értékes tapasztalat volt lekaszálni azt a 3000 négyzetmétert, az is biztos, hogy… fárasztó volt. Nem csak nekem, a családnak is. A férjnek, aki gyűjtött, bálázott és cipekedett velem. A gyerekeknek, akik időről időre kijöttek a kaszálóra, míg ránk nem rohant egy kóbor kutya horda. A nagyanyának, aki ezek után őrizte őket. És ráadásul végül 7000 forintért találtam a közelben bálát, amit puszta jófejségből egy húsmarhás kolléga eladott nekem, és még tárolta is a másodikat, míg az első elfogyott, és a másodikat is száraz helyre tudtam pakolni.
Azt gondolnád, Pipitér megtanulta a kaszálásból a leckét. És tényleg, fogadkozik is, hogy ezután csak frissen kaszál. Az is elég macera két-három naponta, kézikocsival lehúzni a hegyről, begyömni a Ford Fusion utánfutójába – bocsi, Hektor – és végül villával hurcolgatni át a kerten a kecskék elé. De mikor Húsmarhás Kolléga azt mondja, ilyen közelre el is hozza a bálát, Pipitér mit mond? Pipitér nem akar gondot okozni, Pipitér azt mondja, hogy ááá, nem kell, Húsmarhás Kolléga, megoldjuk mi azt ketten Pipitér Úrral!
És tényleg meg is oldottuk. Elkértük apósom utánfutóját, amit még alig-alig vezettünk, tolatni például egyikünk sem tud vele. Úgyhogy mikor leparkoltunk a kocsival az útszélen, és láttam, hogy nem elég széles az út, hogy meg merjek fordulni utánfutóval, mit csináltam? Hát, mivel már jött a traktor felrakni a szénát, és annnnyira kellemetlen lett volna azt mondani, hogy „Hé, Húsmarhás Kolléga Öccse, várj egy picit, amíg lekapcsoljuk az utánfutót, megfordulunk a kocsival, és visszakapcsoljuk!”… Szóval mivel ez ciki lett volna, vígan megautóztattam a berken át a marha nagy bálát, ami le se volt kötve, egészen addig, míg az út elég széles lett a forduláshoz. Otthon meg hiába látszott előre, hogy az elszakadt bálamadzagok miatt nem kerek a bálánk keresztmetszete, inkább trapéz, így nem fogjuk tudni görgetni, felhúztuk minél magasabbra a bejárón, hogy ne kelljen az egész udvaron áthordani a szénát? Persze, hogy nem. Lelöktük az utánfutóról, utána meg vagy másfél órán át próbáltuk mozgásra bírni a szomszéd nénivel kiegészülve. Aztán feladtuk, letakartuk, megázott, a külseje bepenészedett, én meg egy alkalmas napon kb. két-három órát rohangásztam át az udvart oda-vissza villánként szállítva a háromszáz kiló szénát. Minden úszott a szottyadt szénában, heteken át olyan volt a porta, mintha bomba robbant volna.
Ennyit Alajos Egyről. (Kifejező név egy bálának, amivel annyit törődtél, hogy már-már személyisége van.)
A másodiknál megbeszéltem Húsmarhás Kollégával, hogy felhozza hozzánk a bálát, és kifizetem a különbözetet. Kicsit nehézkes egyeztetés után egy platós terepjáró hátulján megérkezett Alajos Kettő. A fiúk betolattak vele, fel egészen a szénás előtti placcig, lelökték, felállították, mi ketten Pipitér Úrral meg háromnegyed óra alatt bedobáltuk. Még csak meg se izzadtunk benne. És Húsmarhás Kolléga csupán egy ezressel kért többet. De ha nem kérdezek rá, el is felejtette volna.

Mi a tanulság?

Épp aznap hallgattam egy beszélgetést Szildával arról, hogy aki nem kér segítséget, az nem is akarja, hogy segítsenek rajta. Ami rendben is van. Nem muszáj mindenkinek boldognak lenni. Ha neked arra van szükséged, hogy boldogtalan légy – vagy megszakadj egy Alajossal –, akár élethossziglan, akkor ez szíved joga, és teljesen oké. Az viszont nem oké – és ezt már én teszem hozzá –, ha magadnak sem vallod be, hogy a munkás, bizonytalan boldogság helyett inkább a jól megszokott iszapos dágványt választod. Talán ki se látsz belőle. Mert segítséget kérni, beismerni, hogy nem vagy tökéletes, hogy szükséged van másokra, ha nem is égető, túléléshez-szükséges-szükséged, csak amolyan kis kellemesebb-ez-így-szükséged, az nehéz. Iszonyúan nehéz. Ameddig nincs rendben az önbecsülésed, addig mindenképpen az.
Szóval a tanulság az, hogy szükségem volt arra az érzésre, hogy elvezetem az utánfutót, lelököm (lökjük), behordom, beleszakad a hátam. És még hány hasonló kalandra szükségem volt, és gyanítom, időnként még lesz is ahhoz, hogy bebizonyítsam, vagy inkább bizonygassam a kétkedőknek, akik engem gyenge, hisztis, nebáncsvirág könyvmolynak tartanak, hogy kemény csaj vagyok.
Meg főleg annak a belsőnek, aki a fejemben él.
A kegyelem része a dolognak: így a harmincharmadikba lépve eljött az idő, hogy néha-néha már megérkezik belém a tudás, és (ami nehezebb) az érzés is, hogy simán elugrom a Holdig, megpöckölöm az alját, ha akarom. Ha energiát fektetek belé. Tényleg egy Csodanő vagyok.
És ez az érzés hozta magával azt, hogy már nem muszáj ugranom, ha nem akarok. Csinálhatok mást is. Gépelhetem a soros regényt. Olvashatok a kölkeimnek. Leülhetek fél órára filmezni Pipitér Úrral. Már – időnként – nincs szükségem arra, hogy ugorjak.
És ez nagy dolog, Barátaim!
Úgyhogy hajrá, vegyetek ti is pár Alajost, hiszen mennyit lehet általuk önmagunkról tanulni!