Mikor anyám végül elmondta, hogy apám kórházba került, mert már napok, vagy hetek óta nem tudott felkelni az ágyból, mindent összeszart maga körül, és Pista végül megunhatta szagolni, és kihívta a mentőket, az első érzésem mindennek dacára az ijedtség volt. Éveken át töprengtem, hogy fogadnám a halálhírét. Megkaptam a választ. Nem utasítottam el az érzést. Elmerültem a gyászoló fiú szerepben, és ki is használtam az anyósom kellemetlenkedése ellen.
Mikor a felépülése lehetőségéről kezdtek beszélni, úgy éreztem magam, mint akit megloptak. Persze undorító érzés volt. Azt mondtam magamnak már régesrég, hogy megértem, szánom, nem haragszom. Hazudtam? A halálát várom? Undorodhatok magamtól, vagy… Nem is tudom.
De egy lépést kihagytam. A második érzés sokáig nem tudatosult bennem, talán mert olyasmi volt, amit nem vártam. Pedig logikus. Az érzés, amit a bizakodó orvosok elloptak tőlem, a végtelen, felszabadító megkönnyebbülés volt.

—

A fiú meglapul a kapualjban. Magához szorítja a hálós szatyrot. Liheg. Van rá valami hajszálnyi esély, hogy azok a fiúk nem látták meg, mikor kilépett a boltból. Hajszálnyi esély van. Aztán meghallja a hangjukat. A fojtott vihorászást. Tudja, hogy nem lapulhat itt örökké. Haza kell vinnie a tejet. Miért nem küldhették Katát megint, mint régen? Minek kellett neki annyit ajánlkozni, hogy ő is segíteni akar?
Tudja, mi fog történni. Megtörtént tegnap és tegnap előtt is. Hazáig fogják kísérni. Egy sarokkal a házuk előtt aztán elfordulnak majd. Hányszor gáncsolják el addig? Fáj a térde. Ha anya látná, nem hagyná. Az apja mit szólna? Csak nézne megvetően. Megoldaná helyette? Nem lehet ezt elmondani.
El kell indulni. El kell. Fáj a térde. Nem is az a legrosszabb, amikor elesik, hanem ahogy a nyakába lihegnek, ahogy tudja, hogy meg fog történni. Legszívesebben baltával esne az átkozott lábmerevítőnek, azt mondják, fog tudni nélküle járni, fog, na persze, majd sohanapján kedden… El kell indulni. Mögötte nyílik a kapu, középkorú asszony lép ki rajta. Egymásra bámulnak.
– Elbújtál? – kérdezi az asszony. A hangjában váratlan kedvesség.
– Dehogy – vágja rá.
– Merre mégy?
– A… Honvéd utca felé.
– Nahát. Elkísérnél? Én is arra megyek.
A fiú nyel.
– Viszed a szatyrom?
– Igen. Persze – bólint a fiú valami iszonyú, nyers szégyenkezéssel. – Köszönöm.
– Te segítesz nekem – mondja kedvesen az asszony. – Menjünk. Gyere!

—

Az emlékezőképességem nem jó. Az emberek inkább az ellenkezőjével szoktak dicsekedni. Az ő állításukat nem tudom ellenőrizni, de bennem hétköznapi események nem nagyon ragadnak meg, csak ami mély benyomást tett rám akkor, amikor megtörtént. A legtöbb emlékem persze állatokhoz köthető valamilyen módon.
Például a halak. Apám régen sokat horgászott. Néha minket is elvitt magával. Egyszer megfogott a horog, amit az egyik barátja használt. Csak arra emlékszem még, hogy milyen fényes volt a vízparton, meg egy kiflivégre, ami a földön hevert, megmászták a hangyák és nem a miénk volt. Már idősebb voltam, mikor a kanális partján a fél délelőttöt végighorgásztunk. Nekem nem volt botom, csak bóklásztam a vízparton. Semmi kapás nem volt, de én találtam egy jó tízcentis küszt a parton, egy másik horgász hagyhatta ott. Akkor zöld volt minden, csillogott a víz, nyár lehetett. A küszt hazavittem a macskánknak és meglehetősen büszke voltam magamra. Egy másik emlékben a trabantban ülünk, és a kanális egy rejtett pontjához megyünk. Apa nagyon titokzatos, nem mondja el, hogyan fogunk horgászni, mikor nem rakott be botot. Megyünk a parton, magas a fű, egyszer csak a vasúti híd berek felőli végén lehasal a partra, valamit matat. Aztán már látszik a damil, a túlsó partig fut. Apa húzza a damilt, és sorban tűnnek fel a pontyok. Hajnalban járhatott kinn, a damilról külön darabokon horgokat lógatott le, valami fél tucatot, aztán áthúzta a víz felett. Tudtam, hogy tilosban járunk, mert hiába volt apámnak engedélye, az csak egy botra szólt, úgyhogy ez csalás és orvhalászat volt a szó legteljesebb értelmében. De olyan elmés megoldás! Az egyik ponty leszakította magát a horogról, én izgatottan bíztattam apámat, hogy kapja el, ő hasra vetődött a gyékényes, sásos parton, hozzászorította a halat a vízben a part oldalához. Csupa víz lett az inge, de megfogta.
Én nem vagyok vadász, Sopronban az egyetemen eleget piszkáltak ezzel. Meglövöm a vadat, ha meg kell, és ennyi. Erdész igen, vadász nem. Amit akkor éreztem, az áll legközelebb az életemben ahhoz, amiről Fekete Istvánnál, vagy Wass Albertnél olvastam: a zsákmányejtés ősi öröméhez, az elejtett vad felett a „szép volt” érzéshez. Bár a fene tudja. Madárgyűrűzőként talán nem ezt érzem?
A halaknak a sorsa egyébként különös lett, mert mikor megvoltak, hátra kerültek a kertbe, a régi zománcfürdőkádba, ahol az eresz vizét fogtuk fel az öntözéshez. Én nézegettem őket, a mozgásukat, az alakjukat, aztán könyörögni kezdtem, hogy kérlek, élnek még, vigyük őket vissza. Külön játékunk lett aztán ez. Pedig apám szerette a hal ízét, mégsem próbálta soha dugni őket előlem. Ha megjött a horgászatból és lerakta a zacskóban a halat, én már készen vártam. Ha kérdeztem, csak annyit mondott valami furcsa cinkossággal, hogy némelyik mintha még mozogna. Vödröt hoztam, abba pakoltam a halakat, néztem, melyiknek rezdül a kopoltyúja, gyorsul-e a légzés, és amelyik tetszhalott úszni kezdett, azt diadalmasan hurcoltam hátra a víz fölé hajló öreg körtefa alá a zománckádba, ahol az esővizet gyűjtöttük. Hihetetlen, hogy fel tudnak támadni bizonyos halak. Az angolna persze, bár olyan ritkán került, aztán a törpeharcsa szinte elpusztíthatatlan, a kárász, a ponty is okoz meglepetést. Keszegfélével nem érdemes próbálkozni, de én azért többnyire megpróbáltam.
A halak aztán néha hétszám elúszkáltak a kádban, míg egy nap vödörbe fogtam őket, apámmal beültünk a trabantba, és az értetlenkedő horgászok mellett visszaszórtuk őket a vízbe. Azon lehetett nevetni, de a legjobb benne mégis az volt, hogy minden becsobbanó halnál kívántam valamit. Volt, hogy különbözőket, de ha nagyon vágytam valamire, akkor csak azt az egyet újra meg újra, míg el nem fogyott az összes hal.
Utóbb már anyával hordtuk vissza a halakat, vagy csak én kerekeztem le velük. Aztán apám visszaadta az engedélyét, eladta a horgászbotokat, ahogy lassan megszabadult minden mástól is, ami valaha fontos volt neki: antikváriumba adta a Stephen King gyűjteményét, eladta a csónakot, elhagyta valahol a keresztapja óráját. De néha még tudott halat szerezni innen-onnan, és olyankor hozta őket nekem, diadalmasan. Utálkozva fogadtam el a csomagokat, de jobban szántam a halakat, mint amennyire utálkoztam, hát válogattam a menthetőket. Ez vígasztal valamennyire, mikor arra a régi énemre gondolok: ha magamért nem is tudtam soha kiállni, másokért, különösen ha az a más védtelen állat volt, legalább többnyire sikerült.

—

Erdőszél, szikkadó pocsolya. A sárguló bokorszegély egy helyütt megrázkódik.
– Nyughassál! – fojtott, dörmögő hang.
– Elgémberedtem, Kereszt.
– Az istenedet! Talán én akarok stiglincet fogni?
– Hát, te ígérted keresztanyunak…
– Szemtelen kölyök – mondja a mogyoróbokor, bizonyos büszkeséggel.
– Biztos, hogy jönnek? – kérdezi a galagonya.
– Ide járnak inni. Most már hallgass. Jönnek!
– Rászállnak a lépre? Biztosan? – ficereg a galagonya.
– Kuss! – mordul a mogyoró.
– Jaj, Kereszt, jönnek – suttog a galagonya.
– Vársz! Még…
Csend. A pocsolyához ereszkednek a tengelicek. Négy, hat… végül valami kilenc darab. Az egyik aztán rátalál a kiszórt magra. Követi. A többi a nyomában. Felszállnak a legallyazott fára, egy, kettő, három… a többi már gyanakszik, észreveszik a társak vergődését.
– Most – mondja a galagonyabokor.
A mogyoró megrezdül. A tengelicek felrebbennek, de kettő ott marad a lépen. A fiú sebes bicegéssel siet a vergődő madarakhoz. Tenyerébe fogja, kulacsával mossa a lábukat. Az inas fekete hajú férfi megáll mellette, nézi. Tartja a vászonzacskót.
– Jól csináltad – mondja végül. – Csak tanulnád meg befogni a szádat.
– Megfogtuk őket – mondja lelkesen a gyerek. – És énekelnek majd? Tényleg? Egész télen?
– Keresztanyádnak elhiheted, ha már neked nem. Tavasszal aztán elengedjük őket. Addig meg – emeli a zsákot – ők lesznek nekünk a tavasz.
– Nagyon tudsz, Kereszt! – a gyerek szökkenő járással kíséri a férfit. – Fogunk majd mást is?
A férfi a bajsza alatt mosolyog.
– Fogunk cukrosgerlét. De most már ne jártasd a szádat. Nyulat akarok látni. Ott váltanak ki a lucernából a tarvágás szélén.
– Látunk is?
A férfi vigyorog.
– Ha rám hallgatsz, eszünk is valamelyik nap.

—

A doktornőhöz vonaton járok ki a városba, hazafelé meg Eszter befog vagy kocsiba ül, kihozza elém Kisjutkát az állomásra, együtt megyünk haza.
A kaposi állomás zajos. Hiányolom a régi szagokat, még mindig nem szoktam meg, hogy felújították. A galambok legalább a régiek. A városban nyár végi meleg, a kórházsoron lógatják a levelüket a platánok. Mindig furcsa az erdőből bejönni ide, úgy el tudok szokni a tömegtől. Kocsik parkolnak mindenütt, emberek sietnek a dolguk után. Mikor a rendelő elé érek, még jó negyed órám van, úgyhogy csak megállok, és bámulok ki a fejemből, amíg meg le nem jár az idő. Akkor becsengetek. A doktornő hullámos ősz haja ma kontyba fogva, a vállán tarka kendő. Köszön, köszönök. Okos barna szemek, láncon lógó szemüveg. A szobában hűvös van, jár a ventilátor. A falon afrikai törzsi maszkok. Minden beszélgetés kezdetén olyan zavarban vagyok, mintha először járnék itt. A könyveket nézem, míg a doktornő elhelyezkedik, keresztbe teszi a lábát.
– Hogy van, Péter? – mindig az első kérdés.
– Jól. Megvagyok – mindig az első válasz.
– A családja? – felteszi a szemüvegét.
– Jutka náthás volt. Összeszedett valamit. De már jobban van.
– Ideges, Péter? – a száraz, puha, ráncos arcon mosoly.
Felnevetek.
– Csak mint máskor is.
– Történt valami?
– Apám kórházba került. Mondtam a telefonba.
A doktornő bólint, vár. Megdörzsölöm a tarkómat.
– Még mindig nem igazán tudom, hogy mit kéne éreznem.
– Azt nem is csodálom – feleli a doktornő higgadtan.
– Az anyósom itt volt, tudja? – váltok témát. – Hétvégére jött. Két hónapja először, úgyhogy nem szólhatok semmit.
– Milyen volt?
– Eltelt. Miért vagyok olyan mogorva. Péter mindig csak az istállóban van, meg az erdőn. Péternek egy szava sincs. Csoda, hogy meg nem némultok egymás mellett.
– Azért ez nem csak eltelt.
Megvonom a vállam.
– Ha Eszter rászól, mindig azt mondja, hogy nem kell komolyan venni, amit mond. Csak tréfa. Ügyesen csinálja. Csak csipkelődik, aztán rá a tréfa. Lassan ható méreg.
A doktornő félrebillentett fejjel néz rám.
– De legalább ezt már Eszter is látja.
Széttárom a karom.
– Ezért mondom, hogy eltelt. Egy szavam se lehet. Néha úgy érzem, már Eszternek fáj jobban ez az egész, nem is nekem. De apám most hasznos volt.
– Miben?
Hátradőlök.
– Már az első nap megemlítettem az anyósomnak. Utána nyugtom volt tőle. Másnapig. Akkor azzal fogadott, hogy ő azért felhívta szegény apámat. Aztán részletesen beszámolt az állapotáról. Kaptam egy csomó információt, mikor műtik, milyen a kaja…
– Maga végül nem hívta fel?
– Kellett volna?
– Mondtam én ilyet, Péter?
Megrázom a fejem.
– Smst írtam neki. Többször. Nem bírtam volna el, hogy úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi. De beszélni sem bírtam vele.
– Ez jó megoldásnak tűnik.
– Az volt…
– Amíg az anyósa nem hívta fel, ugye?
Elvonom a számat.
– Nem volt hozzá joga. Ettől aztán megint én lettem a rossz fiú.
– De nem az, Péter – dől előre a doktornő. – Ezt tudatosítsa magában!
– Tudom, hogy nem vagyok rossz… – mondom lassan.
– És érzi is?
– Ez a díjnyertes kérdés. Fogom valaha?
A doktornő gondolkodik.
– Nem tudom megígérni – mondja végül. – Ezért kell tudatosítania magában. Újra meg újra. Idővel talán megszokássá válik – a doktornő kicsit elmosolyodik. – Akkor rátérhet a nem rosszról az egész jóra. Vagy elég jóra.
– Nem könnyű, ha az arcomba dörgölik újra meg újra a vélt vagy valós hibáimat.
– Nem. De ez is tanulható.
– Könnyű sose lesz.
– Unatkozna is, nem igaz, Péter? – a doktornő oldalra billenti a fejét. A tekintetében kedvesség.
Felnevetek.
– Valószínűleg. Igen. Jól ismer engem.
– Maga szereti a kihívásokat.
– Vagy inkább azok engem.
Hallgatunk kicsit. A beszélgetés ül. Újratöltés. Megdörzsölöm a vállamat. Nézem a földet, de mikor beszélni kezdek, tudatosan felnézek.
– Ezért járok ide. Ezt akarom. Én… Jó életem van. Szeretem a helyemet. Esztert és Juditot. De… Én nem… Boldognak lenni nehéz. Minden pillanatban gondolnom kell rá, hogy oké, jól vagyok, és szabad is jól lennem. Ha nem figyelek, akkor kezdem elrontani. Hibát keresek, kötözködöm, vizsgálom az érzéseimet. Én… Már elboldogulnék magamban. Általában. Komolyan, hacsak nincsen nagyobb baj, de akkor szólok, és Ön is segít. Jó tanítvány vagyok, ugye?
– Maga igazán jó tanítvány – a doktornő mosolyog.
– De nem csak boldogulni akarok. Jól akarok lenni. Igazán jól. Már nem akarok meghalni, tudja? Már élni akarok. Ez előrelépés, nem? – az arcomon félmosoly. A doktornő halkan nevet.
– Határozottan az.
– Azért járok ide, mert azt akarom, hogy a lányom könnyebben tudjon boldog lenni. Hogy neki az természetesen jöjjön. Ne kelljen érte minden percben küzdenie, mikor amúgy minden feltétel adott. Érti?
– Igen – bólint a doktornő. – Ez nagyon szép cél.
– És sikerülhet is…
– Kérdezi?
Elfintorodom.
– Mondom. Kérdezem. Jó, mondom. Végülis amiket elhatároztam, azokat általában meg tudom csinálni.
– Maga rengeteg mindenre képes. Sokféle tehetsége van, nem igaz? Amibe belefog, az sikerülhet.
– Ha ez az egy dolog sikerül, akkor a többi már nem érdekel.
– Ezt azért ne mondja.
– Komolyan gondolom.
– Azt tudom. De neki sem segít azzal, ha feladja önmagát.
– Nem. Ezt az Istennek mondtam, ha létezik. Kassai Lajos azt mondja, mindenkinek van egy szerencsekvótája. Én tudom, hogy mire akarom felhasználni. És egyelőre boldog gyerek. Kiegyensúlyozott. Mindenki azt mondja.
A doktornő mosolyog.
– Láttam a múltkor. Én is azt mondom.
– Köszönöm – mondom, és érzem a hangomban a szomjúságot. Hol olvastam, hogy nincs éhesebb ragadozó, mint egy anya, aki a gyermeke dicséretére vadászik? Nem, Eszter mondta, ő olvasta. Austen? Azt hiszem. De lehet, hogy változnak az idők, mert ebben semmivel sem vagyok kevésbé mohó Eszternél.

—

– Anci! Anciii!
– Figyelek, kisfiam! – fordul a vízparti árnyékban üldögélő testes asszony a Balaton felé. Végül sikerül megtalálnia a szemével a vízben visítozó millió gyerek között a sajátját. A tizenegypár éves fiú hosszában fekszik a kék gumimatracon. A lábai fenn, izmos karjaival villámgyorsan szeli a vizet. A matrac az anya lábánál ütődik a partnak.
– Gyors vagyok! Látod, Anci? És milyen nyugodt ma a víz… – a fiú elmutat a túlpart felé. A többnyire hullámos, zöldes Balaton ma valóban tükörsima és égboltkék. A tihanyi part fölött halvány pára.
– Áteveznék – mondja a fiú. – Kipróbálnám…
A testes asszony előrenyújtja a lábát a víz fölé, leemeli a fejéről a kalapot. Nagy, mélybarna, kerek szeme a fián.
– Visszajössz, kisfiam? – kérdezi végül csendesen.
– Vissza, Anci! – vágja rá izgatottan a fiú.
– Akkor induljál el, mert rád sötétedik! Itt foglak várni.
A fiú ellöki magát a parttól. Vigyorogva int még, aztán nekilendül a víznek.
Múlik a délután. Az anya nem mozdul a partról. Összevész a férjével. Megjegyzéseket kap a kamasz lányától. Ahogy közeledik a vacsoraidő, a Balaton lassan kiürül. Az anya csak nézi a vizet. Aztán egyszer csak felderül az arca. Meglepő fürgeséggel pattan fel. A fia nevét kiáltozza. A matracról a fiú integet felé. Az anya nevetve integet vissza neki.

—

Nem tudom, mire riadok fel, de a következő pillanatban már teljesen éber vagyok. A házban félhomály, odakint két macskabagoly felelget egymásnak. Eszter nyugodtan alszik mellettem, úgyhogy biztos nem Jutka mocorgása az, ami felriasztott. Én is elég éberen alszom, de Esztert ebben a tekintetben nem tudom lefőzni. Felkelek, csendesen megkerülöm a nagyágyat, elsétálok az ágyunkhoz tolt kiságyig. Eszter keze most is, álmában is Jutka oldalához ér. A kislányom a hátán fekve alszik, elnyílt szájjal, szétvetett tagokkal. Az érzésre, ami átjár, nincsenek szavak. Nézem a két nőt, életem nőit, aztán egy idő után már nem tudom őket tovább nézni. Elfordulok, kilopakodom a szobából. Az előszobában sötét árnyék emelkedik az érkezésemre. Álmos megérinti a kezemet az orra hegyével. Végigsimítok a fején.
– Álmos őrizd! – mutatok a szobánk ajtaja felé. A németjuhász némán megfordul, odalépked, letelepszik az ágy lábánál. Az árnyékok között halványan látom, ahogy forgatja a füleit. Fordítom a kulcsot a zárban, kilépek a tornácra. Fél perc sem telik bele, Emő és Józsi már mellettem állnak a tornácon. Emő farka billeg, Józsi az éjszakát figyeli most is. Minden csendes, csak a két bagoly üzenget szüntelen egymásnak. Megérintem a két kutya hátát.
– Menjetek! Dologra!
Józsi kötelességtudóan ellohol az akol felé, ahol Eszter cigájái éjszakáznak. Emő még egy kicsit végigdörgöli az oldalát a lábamon, aztán elsiet a baromfiólak irányába. A faluban sokat panaszkodnak nekem, hogy képtelenség az erdőszélen állatot tartani. Ha az ittenieken múlna, kilőhetném az összes rókát és aranysakált, héját, karvalyt, ölyvet, még akkor sem tudnék a kedvükre tenni. Mikor a saját gazdaságommal példálózok, csak rosszallóan néznek rám, hogy „Persze, ha nekem is volna puskám!”, meg „Ha én is olyan helyen laknék, ahol nincs szomszéd, aki hallaná a lövést!” Pedig egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt öt évben hányszor használtam az állataink védelmében a puskát, és jellemzően az sem a háznál volt, hanem kint a legelőn. Egy kivétellel kóbor kutyák ellen. A megoldás csak ennyi: két kuvasz a gazdaság őrzésére, Álmos a házba, hogy a lányokat védje. Ha Eszter kitart a nemezelés mellett, és a juhok szaporodni fognak, kell majd egy terelőkutya is. Persze ezt hiába mondom el. A kutya idő és energia, pénz is. Egyszerűbb a puskára fogni…
Leülök a hintaágyba, és nézem az erdőt. A ház előtt kis tisztás, virágágyások, fölötte éjjeli rovarok röpködnek, el-elvillan egy-egy denevér, kerítés, de utána már ott az erdő. Az én erdőm. És tényleg az, ez a tíz hektár, meg a dombon a legelő-kaszáló. Hány évbe telt, míg eljutottam idáig? Megérte.
Hűvös van. Belépek a kabátomért, aztán visszaülök. Belekotrok a zsebébe, előhúzom a pipát. Ritkán gyújtok rá, de ez egy olyan pillanat. Az elmúlt két évben egész jól megtanultam, hogy nem rettegni kell az álmatlanságot, hanem kihasználni. Az álmatlanság csak egy jel, és plusz idő, dolgozni, vagy csak végiggondolni azt, amire nappal nincs idő, vagy csak amit napvilágnál egyszerűen nem lehet.
Most persze visszajönnek az álomfoszlányok: a feketeruhás férfiak, akik magukkal vitték a lányokat, Eszter arca, Jutka zokogása…
Mélyet lélegzek az éjszakából. Beleszívok a pipába, nézem a parazsat. Tudom, miért álmodom ilyeneket, és tudom azt is, hogy amíg élek, bennem lesz ez a rettegés. A zsigerekig a félelem, hogy elveszíthetem őket. És még azzal sem tudom magam vigasztalni, hogy mindez képzelődés. Mert megtörténhet, bármikor, bárhogyan, balesettel, betegséggel, vagy akárhogyan… Mélyet lélegzem.
Lehet, hogy könnyebb lenne az élet, ha jobban benne tudnék lenni a mában. Néha már egészen jól sikerül. De most inkább a napra gondolok, mikor Jutka szólt, hogy úgy érzi, indulni kéne a kórházba. Előtte sokszor vicceltünk azzal, hogy majd befogom a két lovat, Eszter felvirágozza, parádéval megyünk be, és pár óra múlva már jövünk is vissza a babával. Eszter gyűlölte a kórháznak még a gondolatát is, otthon akart szülni, bábával. Rengeteg erőmbe telt meggyőzni, hogy a szülés élményénél fontosabb, hogy biztonságban, vagy legalább nagyobb biztonságban tudjam őket. Nem értette. Eszter született optimista, és néhány dologban borzasztóan naiv tud lenni.
Nem fogtam be a lovakat. A szolgálati dzsiphez rohantam, és a fél órás utat tizenhét perc alatt tettük meg. Út közben még Eszter nyugtatott engem. És bent is azt mondták, rengeteg az idő, öltözzön csak át, beöntés, aztán lassan fel a szülőszobára. Eszter addig hallani sem akart a beöntésről, de addigra már elveszett belőle minden erő és ellenkezés. Csak a kezemet szorongatta, és nézett valahová elfelé. Én kezdtem el tiltakozni, hogy nem erről volt szó, Eszter Csapó doktor úr betege, se beöntés, se borotválás, így beszéltük meg. A nővér azonnal meghátrált, Eszter pedig a ködön át hálával és szerelemmel nézett rám. Végig mellette voltam. Tizennégy és fél órán át vajúdott még a kórházban. A végén már mindketten kábák voltunk. Én az éhségtől, és a tehetetlenségtől is, mert Eszter egyre jobban sikoltozott, a doktor nem jött meg. Jutkát végül az ügyeletes orvos segítette a világra, már majdnem hetven éves, szódaszifon szemüveges professzor úr, aki egy határozott mozdulattal kézzel tépett-tágított a tizennegyedik órában. Akkor az borzasztóan fájt Eszternek, de utólag úgy voltunk vele, jobban jártunk, mintha még három-négy órát kellett volna kínlódniuk. Jutka kettő kiló ötvenöt dekával született. Én nem is láttam semmit, lenéztem, aztán Eszter arcára, aztán le, és a két lenézés közti fél másodpercben Jutka megérkezett. Lilás volt, mázas, furcsa, össze-vissza forgatták, mert bele volt gabalyodva a köldökzsinórba. Eszter nevetett. Én nem tudom, mit csináltam, de nem mozdultam el Jutka mellől. Néztem, ahogy megfürdették, bebugyolálták, elnéztem, ahogy a karomba adták. Örültem a pólyának, az megtartotta, nem tűnt annyira törékenynek. Annyi súlya sem volt, mint egy báránynak. Már nem sírt, sötét szemmel pislogott, lassan mozgatta a kezeit, nyújtogatta a nyelvét. Mikor a szülésznő el akarta vinni, Eszter hangja felcsapott, de én se engedtem neki. Kedves volt végül, addig álltunk Eszter mellett, míg be nem fejezték a gátvarrást, és Eszter is a karjába nem vehette Jutkát.
Aztán Eszter belázasodott, és két napig szinte öntudatlan volt. Azt mondták, még a terhesség alatt szedett össze valami fertőzést, és letoltak, hogy nem vettük észre. Mi. Mikor ébren volt, Jutka után sírt, és arra kért, ne hagyjam a lányunkat magára. Ültem a kórházban, néztem Jutkát az üvegen keresztül. Nagyon besárgult. A második napon infúzióra tették. A semmi kis karjába folyt az infúzió. Nem evett, fogyott, aludt, fogyott, aludt. Volt olyan nővér, aki megengedte, hogy miután megpróbálták etetni, a karomba fogjam, míg újra el nem alszik. Csak néztem, és azt éreztem, nem bírom ki. Egyedül nem bírom ki. De dúdolgattam és öleltem, mosolyogva, mert muszáj volt.
Jutka szinte órára pontosan akkor lett jobban, mikor az anyja. Eszter aludt, hosszan, Jutka bent volt az inkubátorban, én kimentem a mosdóra, és arra jöttem vissza, hogy Eszter a nővérszobában a lányát követeli. Azt mondta, hallja a sírását. A nővér próbálta nyugtatgatni, hogy ő nem hall semmit, de Eszter egyre erősködött, és mikor én is megálltam mellette, a nővér végül beadta a derekát. Tényleg sírt – mondta aztán meglepődve. Ő nem hallotta.
Eszter nem mondott semmit. Fogta Jutkát, és bevitte a szobájába. Aznap már meg tudta szoptatni. Harmadnap bent voltam náluk, mikor az ügyeletes nővér azt mondta, ne nagyon reménykedjünk abban, hogy hamar hazamehetünk, mert a gyerek még mindig egészségtelenül kicsi, Eszter rávágta: – Édesem, első gyerek. Tartott maga állatot? A juh is, a kecske is elsőre gyakran aprót ellik. Előhasi anya, így mondják. Nem véletlen van rá külön név. Kilences volt az Apgarja. Mit akar, ötven kilós legyen és szavaljon?
– Beszéljen a feleségével – mondta nekem a nővér.
– Szoktam – feleltem. – Többnyire vele beszélek, és nem neki.
– Nem akarják belátni, hogy…
– Ez a gyerek tökéletes – vágta rá Eszter. – És hamarosan hazamegyünk.
– Én csak azt mondom, a tapasztalatom szerint…
– Köszönjük a tájékoztatást – mondtam erre én. – Mindazonáltal ebben a kérdésben az orvos az illetékes. Meg a szülők.
A nővér szó nélkül otthagyott minket.
– Jó ötlet nekik menni? – kérdeztem Esztert. – Általában békésebben oldod meg a dolgokat.
– Napok óta nem tudok aludni, te gyökér – mondta Eszter. – Tele a kórterem. Minden gyerek ordít. Én csak a miénket akarom hallgatni. Vigyél haza minket!
A mozdulatomra gyorsan hozzátette.
– Ha az orvos azt mondja. Akkor.
Nem mondta, hogy igazam volt a kórházzal. Neki a szülésélménnyel kapcsolatban volt igaza. De éltek, és tíz nappal Jutka születése után mindkettejüket hazavittem. Igazából csak ennyit kértem előtte, és ezt meg is kaptam. Mindkettejüket haza tudtam vinni…
A pipa lassan kialszik. Józsi ellohol mellettem, a kert túloldalán csahol valamit, de mire Emő csatlakozhatna hozzá, már visszafelé tart. Összeszagolnak, aztán együtt futnak el hátra, a gazdasági udvar és a kert felé. Az ég lassan világosodik. Kiverem a pipából a hamut, zsebre teszem, aztán visszalopakodom a szobába. Álmos éberen figyel, mikor átlépek rajta.
Eszter haja az arcában, Jutka keresztben fekszik a kiságyban. Mozgolódik. Eszter felnéz, kisimítja a haját.
– Hol voltál?
– Csak kint.
–  Jól vagy? – kérdezi, miközben Jutka nyöszörögni kezd.
– Jól – felelem, aztán a karomba veszem Jutkát, míg Eszter kibontja a ruháját. Odafekszem melléjük. Jutka lassan, egyenletesen nyel, más hangja nincs. Eszter a bal karján nyugtatja a kislányunk fejét. Megsimogatom a tenyerét.
Aztán a következő pillanatban arra ébredek, hogy a függöny résén besüt a nap, és Jutka lábai az államat rugdossák, ahogy az anyjára mászik. Eszter nevet, becézi, jó reggelt köszön neki. Jutka Eszter mellkasának dönti a hátát, megelégedetten a teljesítményével rám vigyorog. Nevet rám mind a hat foga.
– Jó reggelt, Apa – tolmácsolja a vigyort rám mosolyogva Eszter.
– Jó reggelt, Lány! Jó reggelt, Anya! – felelem.
– Va – kiáltja Jutka, és az ajtó felé mutat, mert Álmos és ő kölcsönösen megvesznek egymásért. A kutya tényleg ott áll az ajtóban, jólnevelten néz befelé, és nyöszörög, mert tudja, hogy csak hívásra jöhet be.
– Jó reggelt, Álmos! – mondja Eszter a kutyának. – Átpelenkázod? – fordul hozzám. – Én csinálom a reggelijét.
– Persze – felelem, és a karomba kapom a lányomat.

—

A vadetetők feltöltéséből vezetek hazafelé, mikor csörögni kezd a telefonom. Azaz szólni kezd a holló, aminek a hangját csengőhangnak vettem fel, mert ha az erdőben járok, nem szeretem telefoncsöngéssel zavarni a vadakat. Kamasz koromban utáltam a mobiltelefont, és előszeretettel hagytam otthon, ha a berekbe mentem. Mentálpóráz, így hívtam. Lelombozó volt, hogy nem lehetek egyedül magammal és a berekkel. Mióta Esztert ismerem, ez megváltozott, és mióta Jutka megszületett, még inkább: nekem elérhetőnek kell lennem.
Leállítom a dzsipet. Anya keres. Majdnem minden nap beszélünk, de tegnap be kellett mennem a központba, későn értem haza, elmaradt a hívás. Felveszem a telefont.
– Szia! Ne haragudj, hogy nem hívtalak tegnap. Eligazítás volt a központban, aztán meg elmaradt.
– Semmi baj. Jól vagytok?
Elmosolyodok.
– Jól. Eszternek megvették két képét. Egy holland házaspár. A vadásztársasággal jöttek, meglátták a képeit benn a kastélyban. Eljöttek hozzánk. Eszter odáig volt a dicséretüktől.
– Mit mondtak?
– Azt, hogy „hullámzik le a képről a harmónia”. Eszter az mondja, így fogja magát reklámozni.
– Igazuk volt. Jutka?
– Jutka festeni tanul. Ül Eszter mellett, nézi és próbálkozik. Minden csupa festék. A tornác, a konyhapult, Álmos jobb füle…
Anya nevet.
– Nem tudom, hármuk közül melyik élvezi jobban – teszem hozzá.
– Kis Bogárkám – Anya hangja ellágyul. Ezt a hangját kizárólag Jutkának tartogatja.
– Te jól vagy?
– Jól. Persze – a hangjában hajszálnyi fura rezgés.
– Van valami?
– Nem érdekes…
– Munka?
– Nem – Anya sóhajt. – Csak egy hülyeség. Nem tudom, miért húzott fel annyira.
– Mi volt?
– Csak Gitta. Mondott valamit Ákosról. Hogy örül neki, hogy mióta egyetemet váltott, már vannak barátai. Eljárnak együtt focizni. Csocsózni. Meg inni.
– Aha – mondom.
– Nem értettem, hogy veheti ezt így… Nem tudom. Azt mondja, egy fiúnak muszáj innia. Mert haverokkal muszáj. Merthogy kínálják.
– Hülyeség. Egy lánynak nem kell?
– A lányára nem mondja. A gyerekei apja alkoholista. És egy fiúnak muszáj inni.
Hátradőlök a dzsip ülésén.
– Csecsemő kora óta azt mondogatja Ákosnak, hogy olyan, mint az apja. Mit vagy így meglepődve? Végre-végre csak beváltja a jóslatot.
– Idegesít. Á, minek törődöm vele!
Megvonom a vállam. Előttem két süldő vált át a füvesúton.
– A legrégibb kolléganőd, persze, hogy zavar.
– Neked muszáj inni?
– Erről ne beszéljünk. Én majd akkor leszek nyugodt, hogy nem lettem alkoholista, mikor eltemettek.
– Beszélsz hülyeségeket, kisfiam.
– Komolyan beszélek.
– Te annál sokkal tudatosabb vagy.
Felnevetek.
– Köszi.
– Nem szeretem, mikor ilyen kishitű vagy.
– Csak ne beszéljünk erről. Ne jelentsd ki, hogy…
– Azt csak kijelenthetem, hogy eddig nem lettél az? Az már befejezett múlt idő.
– Oké. Mennem kell lassan. Szeretnék hazaérni, mire Jutka vacsorázik. Jobban eszik, ha ott vagyok.
– Menjél.  Puszild meg a nevemben!
– Jó éjt, Anya!
– Jó éjt nektek is.
Lenyomom a telefont. Aztán nem indulok el mégse rögtön. Lehet nemet mondani? Egyetemista voltam én is, mikor két általános iskolás osztálytársam felhívott, hogy találkozhatnánk. Egyikőjük ugyanúgy Sopronban tanult, mint én, a másik átutazóban volt a városban. Évek óta nem találkoztunk. Elmentem. Bóklásztunk az utcákon, beszélgettünk. Hamar megtaláltuk a közös hangot, soroltuk az osztálytársakat, kivel mi van. Persze én tudtam a legkevesebbet mondani, nem nagyon tartottam a kapcsolatot senkivel. Végül beültünk egy bárba. Nekem egzotikus hely volt, a füsttel, a feketére festett falakkal, krómozott pulttal. Rendeltünk. Meleg nyáreleji nap volt, kértem én is egy citromos gössert. Vagy öt percen keresztül ugrattak azzal, hogy jé, én is tudok inni, jé, nem is hitték volna. Aztán meguntam. Nem emlékszem, pontosan mit mondtam, de valami olyasmit, hogy tudjátok, én sose mertem inni, mert apám alkoholista, és mindig féltem attól, hogy én is az leszek. Akkor elhallgattak. Egyikőjüknek az apja volt az, másiknak az anyja. Vagy nagyivó, nem tudom, nem méricskéltem, és nem is jártunk össze annyira, hogy pontosan tudjam.
Fúj a szél, odakint hosszabbodnak az árnyak. Haza akarok menni, de ezt nem akarom hazavinni magammal.
Nehéz nemet mondani? Igazából nekem soha nem volt nehéz. Mindig erősebb volt bennem a rettegés, hogy egy pohár sörtől, egy korty pálinkától már olyanná leszek, mint az apám. Könnyebb volt nemet mondani, mint azt méricskélni, hogy hol van a határ szórakozás és a függőség felé tett lépés között. Nem is tudom, létezik-e az a határ. Zacher Gábor szerint az alkohol ellazít, viccessé tesz, oldja a szorongást. Szorongani rossz, vidámnak, viccesnek lenni, és felejteni jó. Így kapunk rá a problémamegoldás remek módjára… Á, problémamegoldás.
Nem. Nem inni könnyű. Nem rettegni attól, hogy mi lakik benned, és mit engedhet szabadon az alkohol, nehéz. Túlkontrollálni, túlkontrollálni. Ó, nekem az volt a nagy lépés, az az egy citromos gösser. Soha nem bíztam magamban. És őszintén mondom, az alternatívát látva köszönöm istennek és az elcseszett gyerekkoromnak az összes szorongásaimat.
Persze ez csak látszatmegoldás, erre megtanított az idegösszeomlás. Nem a probléma kezelése, csak elkerülése. Aztán ha a lovak közé dobod a gyeplőt, akkor olyan messzire sodródsz, hogy isten tudja, hogy keveredsz vissza…
Nézem a fákat. Leeresztem az ablakot. Mélyeket lélegzem.
Ennyi idős korában apám sikeres volt a szakmájában, volt egy csodálatos felesége, és egy totyogó kis fiacskája. Közkedvelt volt, humoros, kreatív, mozgékony, rengeteg hobbival, tele élettel. Csak két-háromhavonta támolygott haza ostoba tekintettel, összevizelt nadrágban.
Én soha nem tudtam olyan felhőtlen kalandként elmesélni az életemet, mint az apám.
Rendben vagyok? Sose leszek rendben. És amíg tudom ezt, addig van esélyem arra, hogy rendben legyek.
Valahol panaszosan felsír egy nyúl. A Hold már fenn van. Eszter tejbedarát készít Jutkának, és ha jó leszek, kaphatok belőle én is. Azt mondta. Iszonyú kontraszt. Iszonyú félelem. Ráadom a gyújtást, és olyan gyorsan vezetek hazafelé, amennyire ezeken az utakon lehet.
Emő és Józsi ugatással fogadnak, egyébként minden csendes. A konyhában ég a lámpa. A tornácon hallom a lányom kiabálását, valami nagyon nem tetszik neki. Mikor belépek az ajtón, Jutka kiabálását mintha elvágták volna. Fülel. Eszter hangját hallom.
– Ki jött meg? Na, ki jött meg?
Benyitok az ajtón. Álmos lassú farkcsóválással fogad, Jutka megfordul az etetőszékben, néz, néz, aztán az arcán elömlik a mosoly.
– Szia Apa! Szia, Peti! Kicsit már kihűlt. Ott van az asztalon, csak kanalat vegyél – mondja Eszter, miközben egy kanál tejbepapit próbál beügyeskedni Jutka szájába. Mellé lépek, puszit nyomok az arcára. A tenyeremben Jutka finom, pihés haja. Eszter felnéz rám. Gyors csók, aztán vissza a feladathoz. Kanalat veszek, leülök az ételhez. Jutka nyúlászkodik, az enyémből kérne. Nyújtok neki a nagykanállal.
– Ezt nem kéne – mondja rosszallóan és kissé bizonytalanul Eszter. – Nem kéne arra szoktatni, hogy a mi tányérunkból kunyizzon.
– Lehet.
– Ez ugyanaz, Kicsim – ingatja a kanalat Eszter. – Apa is ugyanazt eszi.
Jutka nyújtja mindkét kezét a tányéram felé, majd kiesik az etetőszékből. Ránézek Eszterre. A tekintetem kérdő.
Eszter hátradől a székén.
– Másfelől így legalább eszik – mondja lassan.
Közelebb húzom a széket.
– Vegyél magadnak te is. Etetem én. Fáradt vagy.
Eszter felnevet.
– Hát rohadtul! Volt ma műsor…
– Elmeséled?
– Mindjárt. Hozok vizet neki – Eszter feláll. – Te jól vagy? Fura az arcod.
– Csak rossz emlékek.
– Elmeséled?
Elmosolyodok.
– Talán. Vázlatosan De először kipucoltatom a tányérom a lánnyal.
– Az a lényeg – mondja Eszter kedvesen, a csaphoz lépve Jutka poharával.

—

A nap önti a meleget. A fiúk egymás mellett eldőlve fekszenek egy nyeszlett nyírfa árnyékában. Magasan jár a nap. A délelőttöt végigfocizták, most az enyhülést várják. Köröttük szétdobálva a Balatonszeletek papírjai. A kapus ül fel először. Aztán fel is tápászkodik.
– Hé, hová, Zozó? – szól utána lustán a karja alól az egyik haverja, vézna, pattanásos fiú.
–  Megpróbálom.
–  Hülyeség.
– Szart. Csak betojtatok.
– Ha benn ragadsz, meghalsz. Ez a hülyeség – ül fel egy másik fiú. Magas, kisportolt, vállas.
– Mondom, hogy megcsinálom – vágja rá a kapus.
A többiek nézik, ahogy elvonul.
– Ez hülye – mondja a pattanásos.
– Menjünk – vágja rá a vállas.
– Megy a fene – fekszik vissza a pattanásos.
A vállas oldalba rúgja.
– Emeld a segged, te pöcs! Vagy ha ott döglik, te mondod el az anyjának.
– Ezt most mért kellett?! – bődül fel a fiú sértetten. De azért a másik után indul. A negyedik fiú, kicsi, a másik háromnál fiatalabb már utolérte a kapust, izgatottan magyaráz neki valamit. A medence széléhez érnek. Mire a vállas meg a pattanásos utoléri őket, a kapus már bele is csobbant a vízbe. Visszavigyorog a többiekre, és nekilendül. A kicsi kiabálva bíztatja, a vállas keresztbe fonja a karjait. A pattanásos a mutatóujjával megdörzsöli az orrát, megnézi, aztán lerázza róla a taknyot.
– Ennek a hülye nyominak mindig produkálnia kell magát.
– Fogd be a szád – mondja lassan a vállas fiú.
– Nincs igazam?
– Akkor is egy pöcs vagy.
A kapus eddigre elérte a medence túlsó felét. Most már nem néz vissza, tudja, hogy a többiek úgyis figyelik. Mély levegőt vesz, és lebukik. Az idősebb fiúk elmondása szerint a két medencét összekötő cső kétszer kanyarodik. Jó harminc méter. A cső szűk, a kapus ujjai újra és újra beleütköznek az oldalába. Sötét van. A kapus csak úszik előre.
– Ki a legjobb? – mondogatja magában. – Én vagyok a Hargitay. Kis pöcsök, na ki a Hargitay?
Két perccel később a másik medence partján hangosan is kimondhatja. A kicsi izgatottan ugrál mellette.
– Na-nagy vagy, Zozó, te vagy a legjobb!
– Mázlista köcsög – vigyorog a pattanásos. – Mégis sikerült.
A vállas csak nézi. A kapus megrázza a haját. Mindnek mondja, de a vállasra néz.
– Na, pöcsök, ki csinálja utánam?
A vállas megfordul, elindul.
– Hova mész? – szól utána a kapus.
– Visszajöttek a csajok – mutat a másik medencére a vállas.
– Nem volt elég, amit délelőtt kaptál? – vihog a pattanásos.
– Egy pofon, egy csöcs – mondja a vállas. – Én inkább ezek alatt úszom át. Ki jön?
A pattanásos utána lendül.
– A..akkor is nagy voltál – mondja a kicsi a kapusnak.
Az szív egyet az orrán. Aztán visszaugrik a vízbe.
– Nem jössz? – kérdezi a kicsi.
– Dehogynem – feleli a kapus. – Majd a csövön át.
– Na..nagy vagy – nevet a kicsi.
– A legnagyobb – feleli a kapus, és alámerül a vízbe.

—

Reggel, ami ritkán történik meg velem, elaludtam. Éjjel Jutkát bánthatta valami, mert négy óra alvás után felriadt, aztán órákig nem tudtuk visszaaltatni, csak nyöszörgött és forgolódott közöttünk az ágyban. Utána is nagyon nyugtalan volt. Már világosodott, mire végre elaludt, és bár tudtam, hogy kelnem kéne, úgy voltam vele, hogy csak még egy kicsit… Általában nem időre megyek, de most megbeszélnivalóm volt a faluban egy traktorossal, aki bedolgozik az erdészetnek, úgyhogy mikor végül felriadtam, csak összekapkodtam a holmim, beküldtem Álmost a lányokhoz, és rohantam az istállóba. Kiszórtam az abrakot, a többit meg Eszterre hagytam, és lóháton indultam át a hegyen, mert úgy sokkal gyorsabban megfordulok, mint a dzsippel. Aztán persze odafele megláttam, hogy a vaddisznók bedöntötték a tölgycsemetés kerítését, és az egész délelőttöm elment, míg a disznókat hajkurásztuk kifelé. A kárról jobb nem beszélni. Ráadásul egyre jobban beborult. Mire hazaértem, jócskán dél után, még semmit sem ettem. A ház üres, a dzsip sehol, a kulcsaim sehol. Persze, mert az istállóba menet még úgy voltam, hogy a dzsippel megyek, és bevágtam őket a hátsó ülésre. Lecsúszhattak, Eszter meg nem vette észre. Fasza… Igazán észrevehette volna…
Letelepszem a tornácra. Az ablakon rács, az ajtón rács. Most fejszével menjek neki? Nem Eszter hibája… Jutka… Majd még ráfogom egy alig egyéves gyerekre! Éjszaka kishíja volt, hogy nem kezdtem el anyázni, és Jutka mintha érezte volna, abbahagyta a nyöszörgést, iszonyú, szívtépő zokogásba kezdett. A rohadt életbe… Iszapszürke az ég alja, fúj a szél. Összehúzom magamon az inget, aztán a hátamra terítem a pokrócot, amit a hintaágyon tartunk. Persze – gondolom lassan. Vihar lesz. Vihar előtti napon Jutka mindig nagyon nyugtalan. Szegény kis tündérem…
Szumma: egy gyökér vagy, Péter. Egy orbitális köcsög… A szél egyre jobban rákezdi. Lóghatott az eső lába már, mikor Eszter elindult Jutkával a városba a baba-mama klubba, mert az állatok mind fedél alatt vannak. Felpattanok, megkerülöm a házat, belesek a konyhaablakon. Az asztalon lefedett lábos. Remek. A jó kis virslis lecsócskám… Nagyot dörren az ég, és rákezdi az eső. Visszafutok a tornácra. Egyre hidegebb van. Kedvem volna átrohanni az istállóba, a két kutya között jól felmelegednék, de akkor nem látnám, hogy mikor érnek haza a lányok. Pedig most már kezdek aggódni. Az eső ömlik, a kerítésig sem látni. Ha ráhordja a víz az utakra a sarat, vagy kidől egy fa, vajon hazajutnak-e. Kéne az a rohadt aszfalt a bekötőútra, de Péter, kérem, ez most nem fér a költségvetésbe… A jó édes…
Rezgés. Rezeg a zsebem. Előkapom a telefonom.
– Peti? – Eszter hangja feszült, és a viharban meg a háttérzajoktól alig hallom. – Végre! Ötödször hívlak. Már azt hittem, elkapott a vihar.
– Semmi baj, itthon vagyok.
– Hát nálam nincs semmi kaja, és itt ragadtunk, nem merek elindulni ilyen időben. Jutka már teljesen…
– Jól van – mondom hangosan, és érthetően. – Semmi baj, Eszter. Elmúlik majd. Nyugtasd meg. Menjetek valami boltba. Vegyél neki banánt.
– Azt már én is kitaláltam, csak várok, amíg nem ázunk szarrá a kocsiig. Várunk, kicsim – Eszter hangja ellágyul, már Jutkához beszél – Apa. Apával beszélek… Játszál addig Álmossal…
Aztán újra hozzám:
– De hogy a francba jutunk így haza?
– Semmi baj. Majd kimegyek elétek a lovakkal a bekötőúthoz. Megnézem, hogy járható-e, ha eláll az eső. Ha más nem, lóháton jövünk meg, másnap meg elmegyek a dzsipért.
– Éhes vagy – mondja Eszter kedvesen, védelmezőn Jutkának. – Tudom. Látod, már csillapszik. Megyünk mindjárt. Apa?
– Add oda neki.
A lányom beleszuszog a telefonba.
– Szia, Kiscicám. Apa is éhes. Képzeld, a kocsiban maradt a kulcs. Hozol nekem is banánt? Eszünk együtt? Hagysz nekem?
Eszter hangja.
– Bólogat. Mosolyog. Nálam van a kulcsod?
– Igen. De nem számít.
– Szarrá fagysz, amíg kijössz értünk… Nem, az istállóban, az abrakosban, az ajtó mögött ott a régi kabátom. Rádmegy. Vedd fel, ha…
– Nyugi, Eszter.
– Hülye babaklub.
– Hívlak, ha ellenőriztem a bekötőutat.
– Szeretlek.
– Én is. Vigyázzatok magatokra. Egyetek valami jó cukros, meleg és egészségtelent.
Eszter nevet.
– Jó, majd hozunk neked is. Feltéve, ha beengednek kutyával.
Leteszi a telefont. Hátradőlök a hintaszékben. Meglököm magam. A dörgés már távolodik, az eső még ömlik egyre. De ez tulajdonképpen rendben van. Jutka imád kendőben, lóháton utazni. Elképzelem az arcát, amikor kiszállnak a kocsiból, és meglátja a lovakat, és nekem is mosolyognom kell. A kizártságom már-már viccesnek tetszik. Rosszabb körülmények közt is várakoztam már.
Eszembe jutnak a sörösök, és majdnem felnevetek. Furcsa, hogy egy-egy szar eseményt a röhejes oldaláról is meg tud őrizni az emlékezés. Felsős lehettem, mikor egy nap hazaérve zárva találtam a házunk ajtaját. Zörgettem: semmi. Pedig apámnak otthon kellett volna lennie, a kocsi is a helyén volt. Ráztam az ajtót. Ősz volt, bár hideg még nem, de éhes voltam, nem ettem a menzán, úgy volt, hogy otthon főtt kaja vár. Kutyakísérettel körbejártam a házat. A nagyszoba ablakán benézve aztán láttam, hogy apám az ágyba dőlve hortyog. Oké – konstatáltam magamban enyhe csüggedéssel –, de az ajtót mi a francnak csukta be? Sose csuktuk nap közben, Bözsitől, a vértacsitól úgysem mert bejönni senki. Meg amúgy sem olyan környéken laktunk, ahol erre ügyelni kellett volna. Mindegy.
Egy darabig gondolkodtam, aztán fogtam a táskámat, pórázra vettem Bözsit, és átmentünk Amamához, aki negyed órányira lakott tőlünk. Amama adott enni, sopánkodott egy sort fölöttem, aztán vállalkozott, hogy hazakísér, és segít bejutni a házba, mert a házimat nem tudtam azokból a könyvekből megcsinálni, amik nálam voltak.
Mire hazaértünk, apám már kilábalt annyira a kómából, hogy jó két perc zörgetés után oda tudott támolyogni az ajtóhoz. Újabb öt percbe telt, amíg megértette, hogy a kulcsot kéne elforgatnia a zárban. Amama most is előttem van, ahogy a drappkockás esernyőt rázogatja – addigra elkezdett szemerkélni – és alig fojtott dühvel kérdezi, hogy mi a jó életnek kellett bezárni azt a rohadt ajtót?
– Ajtót? – kérdezte apám bambán.
– Ajtót! – vágta rá Amama. – Ezt a kurva ajtót itt!
– A sörösök – motyogta az apám.
– Mi van?
– Jönnek a sörösök. Be kell csukni az ajtót, mert jönnek a sörösök…
Döbbenten néztünk rá, ettől – ami ritkán fordult elő vele – Amama szava is elállt.
– Jönnek a sörösök, mert jönnek – hadarta megdühösödve apám. Aztán elindult a nagyszoba felé. Az ajtóban háromszor le és felvette a papucsát, végül úgy döntött, azzal lesz a leghasznosabb lefeküdni. De még egyszer visszafordult, zavaros szemmel rám nézett.
– Az ajtót azt csukjad be…
– Mert jönnek a sörösök? – kérdeztem óvatosan.
Apám jelentőségteljesen bólintott, aztán magára vágta az ajtót. Amamával egymásra néztünk, és megállíthatatlanul kitört belőlünk a röhögés. Ez nem volt mindig jó ötlet, mert ha apám nem volt eléggé készen, akkor hajlamos volt tíz-tizenöt alkalommal még visszatérni és további félig összefüggő szavakkal nyomatékosítani a mondanivalóját. Többnyire azt, hogy anyám meg én mekkora szarok vagyunk. De Amamától valamennyire tartott, vagy inkább előtte jobban szégyellte magát. Fene tudja, miért. Talán mert Amama eleve ellenezte a házasságukat, és apám rendszeresen bizonyította a cselekedeteivel az igazát.
Amama azért óvatosságból integetett, behátráltunk a konyhába. Ott még röhögtünk egy sort, aztán Amama körülnézett a konyhában: kupleráj, megkezdett ételmaradékok, az apámra bízott mosatlan érintetlenül.
– Hozd ki a leckéd, Petikém. Ezt a szemetet… Mindegy, na. Elmosogatok. Te meg addig befejezed a leckét.
– Megvárod velem anyát? – néztem rá vissza a konyhaajtóból. Nem akaródzott kimennem.
– Meg én – vágta rá villanó szemmel Amama. – Attól te egyet se félj, kisfiam! Na eredj!
Ez a sörösök aztán szállóige lett köztünk, elég volt egyikünknek kimondani, a másik már dőlt a röhögéstől.
Hajaj – gondolom magamban az esőbe burkolt tornácon– a gyermekkor ártatlan örömei!
A levegő most már komolyan lehűlt. Hiába, augusztus vége van, közeleg az ősz. Még jó negyed óra, mire az eső szemerkélésbe vált, és átszaladhatok az istállóba. Emő és Józsi lelkesen üdvözölnek. Jobbról a birkák hasított szeme figyel – mókás fejerdő a félhomályban – balról a két ló. Kál dobogni kezd, Köves inkább úgy tesz, mintha ott sem lennék. Az esti abraknak nincs itt az ideje, úgyhogy az érkezésem, ha nekik szól, csak munkát jelenthet.
– Pedig te is jössz – közlöm a lóval. Aztán belépek az abrakosba, ahol a lószerszámokat is tartjuk. Kipakolom a nyeregalátéteket, a két nyerget, a kantárokat az istálló hosszan kinyúló előteteje alá. Kált hozom ki elsőnek. A kanca nyugodtan lépked, hagyja magát lepucolni, szépen adja a patáit.
– Látod, rólad látszik, hogy Bodor Sára nevelése vagy – mondom kedveskedve a nagy, sárga kancának.
Köves már jóval kelletlenebbül lép elő, beszagol Kál boxába, egy pillanatra bedugja a fejét a birkákhoz, és a pillantása mintha azt mondaná: nehéz, nehéz ez az élet, mindig csak a munka… De azért laza kötőfékkel vezethetem őt is, és furcsamód hámban ez a ló megtáltosodik. Kál egyenletesen teljesít nyereg alatt és az erdészeti munkában is, mintha nem is kanca, hanem herélt lenne. Köves szeszélyesebb, de azért jó ló. Erős ló. Ezt közlöm is vele.
Mire készen a két ló, az eső is eláll. Felveszem Eszter foszlott régi kabátját, hozzákötöm Köves kötőfékét Kál nyergéhez, felrugaszkodom Kál hátára. Jó darabig lépésben megyünk, hogy a lovak bemelegedjenek. A ház közelében az út még viszonylag jó állapotú, és nagy szintkülönbségek sincsenek, de már itt is sok az átfolyás. Egy kilométerrel odébb már ügetünk, ahol lehet, de jobbára inkább nem lehet. Az utakon sok helyen méteres kimosások, máshol hordalékátfolyások. Minden csupa latyak. Ágak hajlanak a nyakamba és fürdetnek át, pedig számtalan eső után végigmentem már itt, hogy levagdossam, ami hajlamos behajolni. Most nincs nálam metszőolló, úgyhogy káromkodok és tördelek. Még az hiányzik, hogy Jutka kapjon ebből a zuhanyból.
Mire az úthoz érek, a fák közt már megülnek az árnyak. Felhívom Esztert. A háttérben zene, emberhangok, valamelyik bevásárlóközpontban lehetnek.
– Jöhettek. De vannak helyek, ahol nem menne el a dzsip. Várlak benneteket a lovakkal.
– Oké – Eszter hangja kissé bizonytalan.
– Jól vagytok?
– Jól, persze, csak Jutka nem akart aludni még hordozóban sem. Mindjárt megyünk. Raktál fel nyeregtáskát?
– Kövesre igen. Sok a cuccotok?
– Mmmm, igen…
– Most már kezdek gyanakodni. Mit vettetek?
– Semmit. Azaz… Majd meglátod. De te is mondtad, hogy kellenének, úgyhogy egy szavad sem lehet.
– Eszter!
– Mennünk kell. Tök késő lesz, mire hazaérünk. Sziaszia!
Sziaszia – gondolom a telefont nézve. Aha.
Amíg a lányokat várom, felléptetek a lovakkal a szomszédos kaszálóra, és vissza. Hullámzik körülöttünk a Zselic. Otthon érzem magam. Mikor először jártunk itt kirándulni Eszterrel, még az egyetem alatt, már akkor is ez volt bennem az érzés.
Mikor a dzsip begördül a bekötőútra, már esteledik. Tücsökszavas a rét. Jutka még alszik az autósülésben, nem mostanában fogjuk lefektetni. De ez legyen a legnagyobb bajunk.
Eszter sportosan ugrik ki a dzsipből, de az ajtót halkan teszi be. Álmos csak a fejét emeli meg a hátsó ülésen, Jutka mellett.
– Hideg van – jelenti be Eszter, miközben gyors csókot nyom a számra. – Szerencse, hogy a kocsiban mindig van egy-két pulcsi.
– Szerencse, hogy kicsit trehányak vagyunk – jegyzem meg. A hangom kérdő. Eszter elérti, és visszafordul a dzsipbe. Az anyósülésről kihalászik egy meglyuggatott kartondobozt. Bűntudatos arccal nyomja a kezembe. A doboz alja meleg és nedves. Bentről kaparászás. Na remek, helyben vagyunk. Óvatosan lesek be. Két ijedt féltenyérnyi tengerimalac, egy szűrke meg egy háromszínű.
– Mikor mondtam, hogy… – kezdeném, de Eszter félbeszakít.
– Két hete mondtad, hogy kéne malac. Már az ólnak is kinézted a helyet.
Felnevetek.
– Mangalica, Eszter.
– Malac, malac – jelenti ki a feleségem nagyvonalúan. – Jutkának annyira tetszettek. Egészen szelídek. Olyan meghatott arccal simogatta őket. Meg ez volt a két legszebb is – Eszter mutatóujja rám mered, ahogy engem idéz: „Nem veszünk magunkhoz se társ– se haszonállatot szánalomból. A szánalom nem jó tenyésztési alap. Maximum társállatnál és életveszély esetén lehetnek kivételek!”
– És ez most mi? – döntöm oldalra a fejem.
– Mind a kettő – jelenti ki diadalmasan Eszter. – Peruban eszik őket. Finomak.
– Te fogod levágni? Tudod, ezek milyen szaporák?
– Ellesznek az istállóban. Nekünk is volt gyerekkoromban.
– A festői Köveskálon…
– Muszáj kekeckedned?
Felnevetek.
– Nem is haragszol – mondja durcásan Eszter.
– Nem hát. De olyan viccesen magyarázkodsz.
– Két nőstényt vettem. Úgyhogy ha nem akarunk kismalacokat, akkor nem lesznek.
– Igazán előrelátó voltál.
– Az! – Eszter hátralöki vékony szálú, hosszú, barna haját. – Rakd el őket, aztán induljunk. Én felköltöm Jutkát.
– Inkább cseréljünk. Egész nap nem láttam.
– O-ké – sóhajt Eszter. – Tényleg nem haragszol? – böki meg a karomat.
Elkapom a karját, és a kezébe nyomom a dobozt.
– Szerelmem jeléül had nyújtsam át ezeket a pompás vadakat!
– Pompás vadakat! – Eszter mosolyog. Ahányszor valami új állatot fogadunk a házhoz, pár napig mindig ez a nevük: pompás vad.
– Ellesznek az istállóban. Nagyon etetni sem kell őket.
– Ellenőrizd majd ezeket a pompás vadakat, mert félek, hogy rosszul rakom be a dobozt, és kilapulnak.
– Jó. Ékelj be melléjük egy pulcsit.
Jutka oldalra billent fejjel alszik a kocsiban. Álmos felélénkül az ajtónyitásra, hozzám dugja az orrát, átadja az őrséget. Kiugrik a kocsiból, Eszterhez fut. Először csak halkan szólongatom Jutkát, aztán cirógatni kezdem az arcát. Fintorog, odakap, de nem nyitja ki a szemét. A puszikra sem néz fel, úgyhogy végül kicsatolom, és a karomba veszem. Álomittasan pislog rám. Látszik az arcán, mikor ismer fel. Gyors, szégyellős mosoly, és hozzám dörgöli a fejét.
– Jó reggelt Jucica! Hogy aludtál, Kiscicám?
Jutka most látja meg a lovakat. Rögtön éber lesz, izgatottan kezd ugrálni az ölemben, két karral nyúl feléjük. Eszter összepakol, felköti magára a hordozót. Beleigazítjuk Jutkát. Felsegítem Esztert Kál nyergébe, most ő lesz a vezetékló. Eszter jó lovas, jobb, mint én, aki csak az egyetemen kezdtem el lovakkal foglalkozni, de mióta tudunk Jutkáról, ritkán ült nyeregben. Lépésben indulunk hazafelé, Álmos a nyomunkban lohol. A fák alatt már sűrű a homály. Ez kicsit lecsendesíti Jutkát, nem nagyon szereti a sötétet. De teljes sötétség azért nincs, az ég a fák fölött már kiderült, a lombok közti hézagokban látni egy-egy csillagot. Eszter halkan beszélget Jutkával. A lovak ezen az úton maguktól is hazatalálnának. Köves pontosan érzi, hogy hazafelé tartunk, vissza kell fognom, és Kál is nyugtalanabb, mint idefele jövet. Irtás mellett haladunk, mikor Eszter megszólít.
– Péter, nézd!
Hátrafordulok. Eszter karjának árnyéka az árokpartra mutat. Apró, zöld, pulzáló fénypontok.
– Ne – mondom. – Ez már giccses.
Eszter nevet.
– Ezek is megjöttek.
– Leszállunk? Jutka még nem látta őket.
– Maradj, fogok egyet.
Lecsusszanok Köves hátáról, fához kötöm, és be az árokba, Álmos szakértő asszisztálásával. Szerencsére az út itt lejt, csak itt-ott csillog benne víz. Levadászom a fűszálak közt az egyik szentjánosbogarat, kikecmergek az árokból, és mutatom Jutkának. Kislányom előrehajol, lendül az ujja, felkiált.
– Áááj!
Ez az ereszkedő, kedves kis hangja a csodálkozásra elképesztően édes. Nekem legalábbis az, bár tudom, hogy én elfogult vagyok.
– Óvatosan, Jutka, ez élő. Nem bántjuk, tudod, nézzük.
Jutka visszahúzza az ujját, rám néz, a bogárra, aztán megrázza a fejét, belenyugvással. Vizsgáljuk még egy kicsit a bogarat, mesélek neki róla, aztán visszarakom az árokpartra, és felszállok Köves nyergébe.
Az ég tele csillagokkal, mire hazaérünk. Más fény nem is fogad. Leszállok, a karomat nyújtom Eszternek. Bekísérnek az istállóba. Míg én a lovakkal foglalkozom, Eszter és Jutka kuckót rögtönöz a két megilletődött malacnak egy láda, némi széna és egy alma segítségével.
– Rakj rá egy téglát is – szólok oda az abrakolásból. – Hátha Riadó hazatéved.
– Persze rögtön az én macskám miatt aggódsz – mondja Eszter rosszallóan.
– Igaz is – mondom, és odafüttyentem Emőt és Jóskát. Álmos is hozzájuk verődik. Leszedem a ládát a két malacról, mutatom őket a kutyáknak. A kezem a malacok hátán.
– Enyémek – mondom szigorúan. – Enyém, Emő. Enyém, Jóska.
A két kutya körbeszaglássza a malacokat, Álmos, akinek már volt hozzájuk szerencséje, sztoikus nyugalommal figyel. Aztán a két kuvasz felkapja a fejét valami zajra, és elügetnek. Leborítom a ládával a malacokat.
– Na hozod azt a téglát? – a hangom kicsit önelégült.
– Felvágós – közli Eszter. – Te meg a varázslatos kutyáid. És ha azt mondod, nem varázslat, csak nevelés, sikítok! Riadó nélkül itt minden tele lenne egérrel.
– Meg madárral – mondom rosszmájúan. – Gyertek. Pokolian éhes vagyok.
Mire eszünk, megfürdetjük és elaltatjuk Jutkát, lecsutakoljuk magunkat mi is, már majdnem éjfél. Eszter ki tudott szökni Jutka mellől, a tornácon üldögél egy pokrócba burkolózva. Kimegyek hozzá egy bögre jóéjtkakaóval.
– Cintike megint vinnyogott Álmos miatt – veszi át Eszter a bögréjét.
– Cintike bekaphatja.
Tudom, hogy Eszter vigyorog. Hozzám dől. Régebben megkérdezte volna, hogy mire gondolok. Mostanában ritkábban kérdez ilyeneket, vagy fáradt hozzá, vagy tudja. Hideg van, átfáztam ma, el is fáradtam, de a vándorló csillagok alatt nem érzek mást, csak hálát. Úgy élek, ahogy mindig akartam. Úgy és azokkal.
– Szeretlek – mondom Eszter hajának.
– Én is – mormolja Eszter álmosan. Sóhajt. – Menjünk be. Holnap korán kelsz, és kezdődik minden előről.
– Az olyan rémes?
Eszter feláll, megsimogatja a karomat. Tudom, hogy mosolyog.
– Csak közepesen az. Gyere!
– Pompás vad…
– Ne cikizz. Gyere.
Felkelek, és utána indulok.