Arukahír
Néha úgy érzem, a sötétség az egyetlen emlékem és a fagy. Mióta sírok ezen a hangon?… Néha eltűnik a hang, elhomályosul, valahogy ködbe megy, mintha nem tartozna már hozzám… De akkor kimondom a nevét, és a kín visszajön, és hiába fáj, ez jó, mert más nem maradt nekem…
És felsírok újra, pedig jó lenne aludni, mert fáradt vagyok már nagyon, és vénebb, mint köröttem a kövek, pedig ők hidegek és halottak, a szagukban már nincs semmi szín. Ebben hasonlítunk egymásra. De ők változhatnak, és bennem érzem, hogy morzsolja őket porrá a jég és a Nap, valahol fent, ahol véget érnek…
A láncaim a bőrömbe ivódtak egészen…
Számomra nincs feledés, és örülök, hogy ébren tart a kín, mert emlékeznem kell a nevére…

Néha azt kívánom, nyögve és sírva, hogy legyen vége már, és akkor gyűlölöm magamat a gyengeségemért. És érzem újra az illatát, és látom a mosolyát, lágy ajka van, akár a rózsa, nem is hasonlít az én kemény számra, és hálát adok Ainenért, dacára mindennek, már örökre elkésve…
Emlékszem, igen, jól emlékszem a szeme színére, olyan volt, mint az a kis virág, a gondoljrámvirág… Hát én gondolok rád, most és örökké, Édesem…

Néha ott látom őt, régen, a szakadék fölött, az éjjeli ég alatt, a sziklapárkányon. Az eget nézi sokszor, ott élnek az ő csillagai, abban az igaz világban, ami sose létezett, és mégis volt. Halványszőke haja a nyakára hull, ahogy előre hajol és nézi a távolban a fényeket… Az életet, ami miattam nem lehetett soha az övé. Ez fáj, jobban mint a sebek az utolsó napon, ez kínoz izzásig…

Mintha belülről égetne el a tűz, olyan ez egészen. Semmi nem fáj annyira, mint az emlékezés. Menekülnék az emberalakba, az segítene, de akkor felejtenék, és nem vagyok hajlandó odaadni a csendnek egy percet sem. Én nem éltem, amíg ő nem volt velem…

Hallgatom a csendet. Sehol nincs olyan csend, mint a föld alatt. Köröttem nincs más, csak kő. Minden süket, és én már nem emlékszem az ég színére. De az egész nem fontos, amíg tudom az ő nevét.

Minden homályos, és egyre inkább az. Már nem bírom a kínt. Minden emlék mintha összehúzná a szívemet egészen kicsire, mert minden érzés mélyén ott van a bizonyosság, hogy nem tehettem semmit. A fekete lelkünk most nevetne, és valóban, mintha egyre inkább bennem lenne a sötétség… Énekelnék, ahogy egykor neki, de már nem emlékszem a szavakra… Egy nevet súgnék akkor az éjben, de félek már kimondani…
Mert néha már úgy érzem, nem emlékszem az illatára, mert néha már úgy érzem, a semmi az erősebb, ezért csak magamban mondom ki a nevét. Újratanulom az irigységet, mert egyre inkább félek a sötéttől a bőröm alatt, ami nem akar mást, mint elvenni őt tőlem egészen. Ami azt mondja, úgyis hiába már minden.

Nincs semmi erőm, és félelemmel gondolok a halálra, mert a halál a feledés, és egy olyan világnak nem lenne semmi értelme. Talán ha megpihenhetnék az emberalakban…

Egy név, amit nem felejthetek el, de a lángom mélyét öleli át a sötét csend, és arra, hogy miért, már nem emlékezem.

Számer
Az évek egyre szilárdabb felhőbe vonják a múltat. Hegycsúcson kapaszkodom, fenyőn, vagy templomtornyon, a felhők ugyanazok. Néha már nem tudom, miért vagyok egyedül, és akkor két nevet mondok a szélnek. A múltam peremén olyan ez a két név, mint a kőkések a világ vénebb korából, simák, élesek és buják, akár az árulás. Őket vagy magamat? Már nem tudom, és csak az árnyékom a felhőkön mondja meg, ki vagyok…

A gyűlölet a vénebb, vagy a magány? Bennem már nem maradt büszkeség. Csak annyi, hogy megtartsak egy esküt, amit olyasvalakinek tettem, akit gyűlöltem.

Ahogy járom a földet, ezernyi gyermekarcon mindig újra ismerős. Nem számítanak a vonások, sem a faj. Néha egy gyermek szemével álmodom, néha egy másik szempárral. Valaha ismertem őket, de már régen volt nagyon, és én nem akarok mást, csak felejteni… És szeretem azokat, akiket gyűlölnöm kéne, és azt kívánom, bárcsak ne kéne újra és újra átváltoznom. A tavasz a legnehezebb.

Valaha nem akartam felejteni, de már nem tudom, hogy miért. A beolvadás a halál. Olyan régen várok rá, és már nem emlékszem, miért nem kaphatom meg.

Rurahír
Aki voltam, lassan semmivé porlad a kövek alatt, ahogy jönnek és múlnak az ezerévek, de én még mindig itt vagyok, és emlékezem. Az első emlékem erről a világról az anyám arca, ahogy fölém hajol, és a szemei szelídek, mint két Nap a nyárból. Az emléken át is érzem anyám bánatát az örömön túl. Mint aki mindent tud, már akkor is.
Én nem változtatnék rajta. Soha senkit nem szerettek úgy, ahogy ő engem szeretett. Bár ha hallaná ezt, csak megrázná a fejét, és keserű lenne az arca és kemény.
Ez a gondolat, anyám fájdalma még most is bánt, még ennyi időn át is. Ez vagyok, emlék és aggodalom, míg valaki fel nem szabadít végre engem is, és szín leszek az égen, a felhőkben, a gyerekek mosolyában…
Ha ő is letehetné akkor a súlyt, boldog lennék egészen.
Furcsa bennem ez a béke, azok után ami velünk történt. Azt hiszem, talán azért nem fáj az emlékezés, mert már én is csak emlék vagyok.

 Az utolsó pár versszakkal már nem igazán tudtak mit kezdeni, de elmondták mindig, mert érthetetlen volt, ijesztő és szép. Ahogy a mondóka végére értek, a Napot már eltakarták a rohanó felhők, felettük recsegtek az ágak, és ők azt vették észre, hogy megtorpantak, egymás kezét szorítva állnak a néptelen ösvényen, szorosan egymáshoz simulva.
Tani vette észre előbb. Valaki állt előttük a fák között, és őket figyelte. Tani ijedtében felkiáltott, hátrébb rántotta Rikát, de akkor már unokatestvére is észrevette a leskelődőt, és élesen felsikított.
Rémült, nyüszítő kiáltás volt a válasz, meglebbenő haj, és villanó meztelen váll, botladozó léptek zaja az avarban, és a leskelődő már el is tűnt.
Rika és Tani összebújva hallgattak még egy darabig. A szél mintha csillapult volna, de a szívverésük úgyis elnyomott minden zajt.
– Ki volt ez? – szólalt meg végül Rika kicsit kiegyenesedve, és egy bátortalan lépést is tett az erdő felé, de unokatestvére kezét nem engedte el.
– Nem tudom – Tani szinte suttogott. – Egy lány… De nem ismerem.
– De miért volt meztelen? És miért szaladt el?
Tani zavartan babrálta a köténye szegélyét, és belenézett unokatestvére mogyoróbarna szemébe. Átérezte a teljes három és fél hónap súlyát, amivel idősebb volt Rikánál, úgy gondolkozott el a válaszon.
– Talán megijedt tőlünk – vonta össze világosbarna szemöldökét csodálkozva.
Két mogyoróbarna szempár meredt egymásra tanácstalanul, a válasz, amennyire hihetetlen volt, olyan valószínű.
– Akkor nem hagyhatjuk itt – mondta rövid hallgatás után Rika.
Tani rábólintott, de egy darabig még mindketten mozdulatlanul álltak, nem akaródzott belépni a fák közé, letérni az ismerős ösvényről. De más is volt, Csíkosra gondoltak mindketten, és a szüleik haragjára, hogy minek szedték ki a macskakölyket a vizesárokból.
– Legfeljebb a lányt is elvisszük nagymamához – mondta végül Tani. – Ő azt mondta, jól tettük.
Rika bólintott, és a lányok leléptek az ösvényről. Most jó volt, hogy régen Dennel járták az erdőt, mert Den értett a nyomolvasáshoz, és az ismeretlen lány könnyű lába nem hagyott sok nyomot az avaron, úgyhogy félig érzés is volt, ami vezette őket egyre mélyebbre az erdőbe. Néhány perc után megvillant előttük valami, aztán menekülő léptek zaja hangzott fel, táncoltak a királypáfrányok.
– Várj! – kiáltott a lány után Rika. – Nem bántunk!
De az ismeretlen lány erre még gyorsabban menekült előlük, és hosszúak voltak a lábai, sokkal hosszabbak, mint a két gyereké. Tani rövid szaladás után megtorpant.
– Így nem érjük utol – fordult a mellette lefékező Rikához. – Nagyon fél.
– Úgy kéne csinálni, mint a Kishercegben – zihálta Rika. – Most ő a róka.
– Esni fog – mondta Tani, és mindketten érezték a hűvös szelet.
– Nem hagyhatjuk itt – mondta Rika.
– Most nem fut – nézett előre Tani.
Valóban, az erdőben nem volt más hang, csak a szél.
– Hallgat minket – mondta Rika.
– Énekeljünk! – kapott hirtelen ihletet Tani. – Mint Órpeuz Den könyvében.
– Ez jó! – örült meg Rika. – Micsodát?
De a nagy izgalomban nem jutott eszükbe semmi, úgyhogy végül újra énekelni kezdték a dalt a folyó istenasszonyáról, és ahogy nem hangzott fel lábdobogás, lassan megindultak abba az irányba, amerre a lányt sejtették.
Jó öt perc után, mikor már harmadszorra kezdték újra a dalt, egyszer csak megtorpantak. Előttük egy derékba tört bükk földből kifordult nagy gyökérhalmaza mögött hangosan, zihálva lélegzett valaki. Tani és Rika egymásra néztek, de az éneklést nem hagyták abba. Lassan közelebb araszoltak a kifordult rönkhöz.
A gyökérlabda túloldalán, a fa által hagyott üregben ott kuporgott a lány. Vékony volt nagyon, a bőre alatt éles dombot szúrtak a csontjai. A lába, a karja csupa felszívódó karcolás és zúzódás volt, és didergett, mert hűvös volt a szél és a gyökér által hagyott mélyedésben meggyűlt az esővíz.
Rika és Tani elhallgattak. Mozdulatlanra dermedten nézték a lányt. Annak hosszú, hullámos, vékony szálú, gubancos, világosbarna haja volt, valami furcsa bronzos színnel, arca sápadt és rémült, vállai merevek. A szeme volt benne a legszebb, mert az olyan színű volt, mint az olvadt milka, és fényes, belül pedig a fekete bogara körül olyan, mint az új szalma, mint a csokitengerben a Nap.
Rika csak suttogott, mikor megszólalt végre, hosszú hallgatás után.
– Nem kell félned. Nem akarunk bántani.
Az idegen lány arca nem engedett fel, és Tani halkan megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy ért minket.
Tanácstalanul álltak egy darabig, fölöttük rohamosan sötétedett és mély hangon morajlott az ég. Aztán Taninak eszébe jutott valami.
– Az én nevem Tani – mutatott magára.
A gyors mozdulattól az idegen lány hátrahőkölt. Az arca értetlen volt.
– Ta-ni – mutatott újra magára a kislány. Rika vette a lapot, és a saját mellkasára bökött.
– Rika. Rika.
Mindketten várakozóan néztek a lányra. Rika lassan rá is mutatott. A lány nem válaszolt, de egy kicsit lejjebb engedte összekulcsolt kezeit.
Felettük megdörrent az ég, és mindhárom lány összerezzent.
– Van erre egy esőház – mondta Rika a völgy felé fordulva.
– De hogy visszük oda?
Rika visszafordult. A lány őket nézte, és tétován megérintette a haját.
– Gyere – mondta Tani, és az égre mutatott. – Eső lesz – mozgatta az ujjait, mint az esőcsöppök.
A lány nem válaszolt, csak nézte őket, az arca, akár a zárt virágok. A két gyerek felfelé fordult, az eget próbálták fürkészni, mert egyikük sem szerette a dörgést, csak a villámokért viselték el, bár tudták, hogy az a veszélyes.
– Léna – a hang halk volt, furcsán gyakorlatlan, vékony, gyerekes.
A két kislány visszakapta a fejét. Az idegen lány sártól csöpögő térdekkel és hajjal állt a gödörben, és őket nézte.
– Léna – ismételte meg újra, kicsit biztosabb hangon, és a két gyerek felé nyújtotta a kezét.

Léna
Először féltem, de most már nem félek, és színesebb az erdő, mert már nem vagyok egyedül. Kimásztam a gödörből, ahol hideg volt nagyon, és hajladoznak a fák, de nem félek, és ők, akik olyanok, mint én, fogják a kezemet, és szaladunk, és az eső megmosdat, de nem érzem hidegnek.
Aztán már tető alatt ülünk, és nevetünk, és Tani tüzet csinál. És közben beszélnek, de én nem értem a szavaikat, csak azt, amikor rám néznek és mosolyognak, és azt mondják, Léna, és ebből megértem, hogy ez a nevem.
– Léna – mondom újra, és odahúzódom a tűzhöz, mert kint hideg már a szél.

Az eső úgy esett, hogy a függönyén nem is lehetett átlátni, úgyhogy Rika egy idő után feladta a próbálkozást, és visszafordult az esőházba, ami fából volt, és csak hátulja volt meg oldala, és azoknak építették, akik ezen a hegyoldalon dolgoztak. A sarokban néhány fadarab volt elraktározva, Tani ezekből épített tüzet. Taninál mindig volt gyufa, úgyhogy Dennek is megvan az előnye.
– Anyáék dühösek lesznek – mondta Rika, miközben közelebb bújt a tűzhöz.
– Nem baj – mondta Tani, és ránézett a sovány, meztelen lányra. Az a tűz fölé hajolt, és olyan volt a szeme most egészen, mint Csíkosnak. Billegette az ujjait a lángok fölött, és a tőlük hallott dallamot dúdolta. Tani és Rika elmosolyodott.
– Léna – mondta Tani próbaképpen, a lányra nézve. Az erre szélesen elmosolyodott, és utána mondta:
– Léna!
– Ő a mi Tarzanunk – mondta Tani Rikának.
– Biztos éhes lehet – mondta Rika Léna kiálló bordáit nézve. A lány előrehulló haja félig-meddig eltakarta a melleit, horpadt hasát, és vékony combjainál, az ölében ért véget. – És fázhat is – tette hozzá Rika, mert Léna teste libabőrös volt.
Aztán gondolt egyet, és benyúlt a szoknyája belső zsebébe. Egy pillanatnyi habozás után előhúzott egy kissé megnyomódott Snikerst. Gyors mozdulattal feltépte a csokit, letört egy körömhegynyi csücsköt magának, egyet Taninak, aztán Léna elé tette a maradékot a földre.
– Léna – mondta, és bekapta a maga apró adagját, majd rámutatott a nagyra. – Egyél!
Tani elismeréssel adózott unokatestvére önfeláldozásának. Rika három hete kapta a csokit a születésnapjára, és ebben az évben nem számíthatott újra, mert a boltba ritkán jött ilyen finomság, csak kenyér volt, sajt, meg hal és húsok, meg olyan dolgok főleg, amiket itt csináltak. Rika karácsonyra tartogatta a csokit, és mindig magánál hordta, csak a tudatért, hogy nála van.
Tani a helyzethez illő áhítattal kapta be a maga darabját, aztán Rikával együtt figyelni kezdet Lénát, aki lassan felemelte a csokit.

Léna
Ételt adtak, az illatán érzem, és egyszerre olyan éhes vagyok, mint aki ezer éve evett utoljára. Kis darabot veszek el a furcsa, barna rúdból, és bekapom, ahogy Tani és Rika. Olyan az íze… Nem tudom elmondani, milyen, és hihetetlen az éhség, és látom, hogy intenek, hogy egyek, de a szemüket is látom, és ők én vagyok, úgyhogy egyenlő darabokra töröm a rudat, feléjük nyújtom és bekapom az enyémet, és becsukom a szememet, hogy kiélvezzek minden ízt.

– Gonosz dolog lenne enni, mikor ő ilyen sovány – mondta Rika vágyakozva.
– Már alig esik – mondta Tani. Léna átszellemült arcára nézett. A lány nem rágott, élvezte, ahogy szétolvad a szájában a csoki. – Szerintem vigyük haza. Nálam nincs semmi, és ez – bökött a csokidarabokra – úgysem lenne elég.
– Ha így gondolod…
Rika óvatosan vette fel a földről a csokit, apró harapásokkal kezdte el majszolni. Tani követte a példáját, de félig figyeltek csak az ízére, mert mindketten arra gondoltak, mit adhatnának Lénára.
– A kötényemből lehetne neki bugyi – mondta Tani összeráncolt szemöldökkel. – És ráadjuk a te ruhádat, mert az jobban tágul.
– És én mibe megyek?
– Az én szoknyámban, mert rajtam van egy fürdőruha – dőlt hátra elégedetten Tani. – Jó lesz így?
– Jó. Ugye, Léna?
Léna a nevére felnézett, és a lányokra mosolygott. Aztán már csak várták, hogy végleg elvonuljon a zivatar.
Mikor az eső már csak szemetelt, Tani és Rika körbeülték Lénát a tűz mellett. Először a haját fogták hátra, és ahogy elemelték a hátától, megdöbbentek, mert Léna hátán a bal vállától a lapockáján át a csípőjéig tépett szélű, régi, fehér sebhely futott. Rika félénken megérintette a sebet, de Léna nem rezzent össze, úgyhogy Rika óvatosan végighúzta rajta az ujját, ami beleillett a sebbe, de nem töltötte ki.
– Milyen? – kérdezte Tani, aki Léna hosszú haját tartotta.
– Nem tudom, olyan kígyós érzés. Hideg. – mondta Rika zavartan.
– Fonjuk be – szólt Tani, és erre Rika is visszafordult Léna hajához.
Tíz ujjal megfésülték, befonták, a végét Tani egy spárgadarabbal rögzítette. Aztán Rika kibújt a ruhájából, és Tanival ketten felerőltették azt a karjait engedelmesen nyújtó Lénára, majd talpra húzták a lányt. Rika ruhája, ami a kislánynak valamivel térd alatt ért, Lénának a fenekét sem takarta el. De Tani már kioldozta a kötényét, és a nyakkötővel meg néhány darab spárgával felkötötték Lénára. Aztán hátrébb léptek, és megcsodálták az eredményt. Léna úgy állt előttük, szelíden és zavartan, mint egy túlméretezett játékbaba, de nem csecsemő, sokkal inkább Piri barbija. Tani és Rika egy pillanatra zavarba jöttek. Igazából Léna most sokkal illetlenebbül nézett ki, mint amikor meztelen volt, talán mert akkor eltakarta a haja, elvonták a figyelmet a már szívódó zúzódásai, meg a soványsága. De Rika szoros ruhájában Léna alakja zavaróan nőies lett, és sokkal feltűnőbbek voltak a mellei.
– Most Nikire hasonlít – mondta Tani. – Annyi idős lehet, mint a nővéred.
– Ő nem felnőtt – ellenkezett Rika Léna arcát nézve.
– Akkor se lesz ez jó így…
– Amikor a haja eltakarta, jobb volt – gondolkodott el Rika.
– Bontsuk ki!

Léna
A hajammal játszanak megint, kicsit fáj néha, de álmosító is, és most már jobb, és Rika ruhája van rajtam. Éhes vagyok és izgulok is, mert végeznek a hajammal, csak az alját tekerték össze elől úgy, mint az előbb hátul. Aztán már indulunk, mert Rika felvette Tani ruháját, rajta most valami szoros van és színes, lepkék vannak rajta, kékek és tetszenek. Rika nyújtja a kezét, aztán Tani is és így indulunk el. Nem tudom, hová megyünk, de itt vannak ők, és az a hely csak jobb lehet, mint ahonnan jöttem.

 Kézenfogva sétáltak át az erdőn, olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, mert a távolban morajlott az ég, és most nem volt meleg.
Rika az estére gondolt, pár nappal Csíkos megmentése után, amikor náluk voltak a nagybátyjáék, és mások is, a faluból, mert anya és Mia születésnapja volt, és anyáék elmesélték a vendégeknek Csíkost, és anya akkor azt mondta, a mi kis irgalmasnővéreink, de ezt ő nem értette, és meg is kérdezte Nikitől. De Dani is ott volt, és Niki őt figyelte inkább, és nem magyarázta jól, mert annyit mondott, hogy apácát jelent, aminek nem volt semmi értelme. De anyáék nem tűntek mérgesnek akkor, úgyhogy Rika azt mondta Taninak, talán mégis hozzájuk kéne vinni Lénát, mert a nagymama messze lakik, és Léna gyomra, mióta megette a csokit, folyton korog.
Ebben megegyeztek, és akkor már látszottak a falu házai. 

Fenyőzug történetének jó száz évre visszamenően nem akadt olyan furcsa eseménye, mint mikor Rika és Tani – az alvégi ikrek, ahogy nevezték őket – beállítottak a faluba egy magas, csontsovány, derékig érő hajú, furcsa szemű lánnyal 2010 augusztusának utolsó csütörtökén. Már keresték akkor őket, mert a vihar mind Nikinek, mind Dennek eszébe juttatta gondjára bízott kishúgát.
Tani anyja, Mia látta meg őket először, az erdőszélt járta épp végig, közel ahhoz, hogy elsírja magát. A két gyereket szólongatta, testvére, Den, Niki, a nagymama meg a szomszédok kicsit távolabb jártak. Mia első érzése a mérhetetlen megkönnyebbülés volt, mikor meghallotta végre a lánya hangját, a második a düh, a harmadik a döbbenet, ahogy a fák közt feltűnt a három sietve közeledő alak.
Az ő két tízévese, mert sokszor úgy érezte ő is, meg a nővére is, hogy voltaképp két ikerlánya van, egy nagyon sovány, 17 év körüli nagylányt vezettek kézen fogva, de tényleg vezették, olyan komolyan és felelősséggel, mint mikor a vásárban rájuk bízták az akkor négyéves Pirit.
De akkor már mások is meglátták őket, és felhangzottak az első kiáltások, amire aztán a két gyerek lassított, és óvón fogták magukhoz a barnahajú nagylányt.

Adan
Pár nap, és kezdődik az iskola, a törvény szerint is, de itt a törvénynél is többet számít, hogy a nyári munkák jó részét már elvégeztük. De még szeptemberben, október elején sokszor lesz olyan nap, mikor hol egyik, hol másik család földjére vonulok ki a gyerekekkel segíteni. Fiaim a kaszálást szeretik legjobban, lányaim inkább a kicsikre vigyáznak, meg a hagymát szedik, de máshogy van már ez is, mint 2-300 éve, mert vannak lányok, akik jobban szeretnek kaszálni, és az egyik fiút el sem lehet vakarni a kicsik mellől. Fűzfasípot farag nekik, meg mondókákat talál ki.
Nekem így ismerősebb, de az elmúlt végtelen tavaszok alatt már belém ivódott a rend, és már nem kell figyelmeztetnem magam, hogy ne kutassam az érzés okát. Mondjuk úgyse találnám már meg.
Nyugodt ez a délelőtt, bár vihar is volt, de ennél több kell ahhoz, hogy én megrezdüljek. Mondom, ez olyan nap, ami ritka, hogy csend van körülöttem. Az ő könyveiknek a szereplői ilyenkor szoktak emlékezni, én pedig ilyenkor adok hálát azért, hogy nincsenek emlékeim. De jön már az ősz, és akkor sokkal könnyebb lesz.
Minden poros körülöttem, úgyhogy porolok, és még dúdolok is magamnak egy régi-régi altatót, ami furcsa érzéseket kavar bennem, de mégis szeretem, és nem tudok megválni tőle, mint a legtöbb dologtól, könnyedén.
A vihar már elvonult, és egy ideje nagy a futkosás, de nekem eszem ágában sincs feláldozni ezt a csöndet, hogy megnézzem, miért.
Aztán nyikorog mögöttem az iskola ajtaja, és én odafordulok, és elnyomok a szám sarkában egy bosszús rándulást.
Den az, tizenhárom évének minden zavarával és esetlenségével. Mostanában könyveket adok neki, és néha férfidolgokról beszélgetünk, mert az apját minden más jobban leköti, mint a saját fia. Nem rossz ember egyébként, csak pont olyan, mint a többi. Úgyhogy Den egy ideje titkon és visszafogottan bálványoz, dacára annak, amiket rólam beszélnek a faluban, és annak, hogy kiskora óta a tanára vagyok.
– Adan – mondja, mert az iskolán kívül, ahol egyenrangú férfiak vagyunk, így szólíthat.
– Mi történt, Den? – kérdezem tőle, jól leplezve az unalmamat.
– Oda kell jönnöd – mondja. – A húgomék találtak egy lányt, és nagyon furcsa. Maltus bácsi is ott van…
Megrezzen a gyerekesnek érzett bácsizástól, és egy pillanatra kíváncsi leszek, mi tudta így felkavarni ezt az értelmes, felnőtt társaságban mindig visszafogott gyereket.
– Mi olyan furcsa rajta? – kérdezem, és leteszem a könyveket.
– A doktor már vizsgálja – lép közelebb Den, és az arca zavart. – Úgy látszik, nem tud beszélni. A húgaim… Azaz Tani, és az unokahúgom, Rika találták az erdőben. Lénának nevezték el.
– Lénának?
– Azt a dalt énekelték, tudod, amit a felnőttek nem szeretnek. A halászról és a halról, ami nem is Léna, mert a folyót hívják úgy, csak összemosódott a neve az istenasszonnyal. De most már mennem kell, mert a doktor ezekért küldött – mondja, és megemeli a jobbjában tartott üvegcséket. Innen látom, hogy az öregnek nem lehet szüksége azokra az üvegekre – pirit és szóda, nevetséges – de a vén róka tudja, hogy szabaduljon meg az emberektől, akik zavarnák a munkáját.
– Eljössz, ugye? – fordul még vissza Den az ajtóból, és én igent intek, mire elszalad. Én pedig arra gondolok, ha kevésbé idegesítene Maltus, elleshetnék tőle néhány trükköt. Persze én ezt nem tehetem meg. Talán ezért van az, hogy hiába olyan, mint egy mosolygós nagyapó, viszolyognak tőle a csontjaim, és nem hagynám soha, hogy hozzám érjen azokkal a bütykös, sovány ujjaival. Jó orvos egyébként, és az emberek szeretik. Mi hivatalosan az úri távolságtartás viszonyán állunk, de ez sem csinál kedvet a találkozáshoz. Úgyhogy mikor felveszem a hosszú ujjú fekete ingemet – a hátam mögött papnak csúfolnak a fekete ruháim miatt -, mert kint lehűlt a levegő, úgy döntök, hogy a kertek alatt megyek, és leskelődni fogok, ami nem szép dolog, de ennyit megengedhetek magamnak. Most már kíváncsi vagyok kicsit a lányra, és Den zavarát úgy értelmezem, hogy a fiú férfilag vette szemügyre, úgyhogy nagyon fiatal nem lehet, mert Den nem kezdene „pisisekkel”.
Léna… A dalra gondolok, amit Den említett, a folyó istenasszonyáról. Nyugtalanító kis dal, vén, mint a kút, mély, akár az idő. Hogy hol folyik a Léna, és hol él a folyó istenasszonya, azt nem tudta erre senki, míg ide nem jöttem, a dal eredete homályba merült. Gyerekek énekelték néha a dalt, tiszta, szelíd és kegyetlen hangon nemzedékről nemzedékre, hiába múltak a századok, és idővel a folyó neve egybeolvadt az elfelejtett istenasszonyéval. Az én tanítványaim már tudják, hol folyik a Léna, de ha meghallom, hogy éneklik, valahogy úgy érzem, ostobaságot tanítottam meg, mert amiről a dal szól, az egy másik Léna, ami mélyebben folyik bennünk, mint a fény és az emlékezés.
Ha ezt a dalt hallom, néha úgy érzem, mégis testvérek vagyunk valahol, de olyat még soha nem hallottam, hogy bárkit is Lénának nevezzenek ezen a vidéken.
Kilenc ház és kilenc kert az iskolától Rikáék udvaráig, már hallom a hangokat, úgyhogy itt vannak, nem Denéknél. A sövény alatt kúszom az ablakig és olyan gyors vagyok, hogy egy macska is csak elmosódó foltnak látna, és akkor benézek az ablakon.
Sovány lány ül az ágyon, Niki ruhájában, ami rövid és bő is neki, és nyújtja a karját engedelmesen a jó Maltusnak. Rajtuk kívül bent van még Mia, Anka, a két gyerek, meg az öreganyjuk. A két kicsi a lány mellett ül az ágyon, úgy látszik, tartják benne a lelket. Helyes kölykök, abból a fajtából, amiben van bőven élet, és ami valamivel kevésbé idegesít a többinél.
Már indulnék tovább, hogy eleget láttam a fenyőzugi kis Maugliból, mikor a jó doktor felnéz, és a lány ráemeli a szemét…
Amit érzek, az több mint a kín, vagy az öröm, mert együtt a kettő. A lány szeme ismerős, régről és mélyről, hogy belerendül a lelkem a tudatba, hogy nem lehet igaz. Maltus az ablak felé fordul, és én már nem vagyok ott, de valahogy mégis úgy érzem, a jó doktor tud rólam. De nem tudom, miért közös bennünk a zavar.
Két perc múlva már a szomszéd hegy fölött repülök, pedig április óta nem változtam át.
Fél óra és jó ötven kilométer múlva leszállok egy tó partján, ember vagyok megint, és a képmásom a vízben értetlenül néz rám. Éjkék szememben a fekete Nap, és úgy fogadom meg, hogy távol tartom magam a lánytól, hogy tudom, hogy nem leszek rá képes.