Lisza
Nahát, szervusz. Kel felettünk a Nap. Hideg van, szélillat, reggelillat. Tegnap nagy eső volt, átmosta az erdőt. Naga meg én egész délután csak kuporogtunk a házban, mint két elfelejtett huhogó. De nem is nyitott ránk ajtót senki. Én elővettem a térképes könyvet, és mindenfélén gondolkoztam. Hogy mikor jönnek meg Daniék, milyen hírt hoznak, azon, hogy megint elment a felével egy nyár, hogy milyen fehér lehet egy izlandi jégmező, vagy mekkora helyen virágzik Japánban a cseresznye. Még most annyira rosszkedvű sem lettem, mert mindig örülök, ha Dani és Niki jön. Van mit mesélniük, és a gyerekek szeretik, ha én mesélek.
Naga meg mit csinált? Takarítani már nem nagyon volt mit, nem ez az első esős nap mostanában. Azért feltalálta magát, fűzte persze a gyöngyöket. Ügyes keze van, de az én mintáim meg színeim sokfélébbek. Próbáltam egy darabig nem nézni, de egyre jobban zavart és elkuszálta a gondolataimat, úgyhogy végül rászóltam Nagára.
– Még Ő is megpihent a hetedik napon.
– Szombat van – emelte fel rám a sötétbarna szemét Naga.
Gyűlöltem, de félreraktam az atlaszt, és aztán már fűztük majdnem sötétedésig a gyöngyöt. Mulya megjött a rétről, én engedtem be. Akkor már csak szemerkélt. A csirkék elültek, Naga akármilyen vizes volt, összehúzta a baromfiudvarban a ganajt.
Reggel korán keltünk, még elvégeztünk mindent félsötétben, és akkor felszöktem a kertünk felső széléhez, és elnéztem a szembeni hegyek felé, ahol egyre világosodott már az ég. Aztán becsuktam a szemem és szagoltam a szelet.
Még régebben egyszer Naga megkérdezte tőlem, miért akarok elmenni innen. Akkor kivételesen nem volt olyan fennkölt és szenteskedő, úgyhogy őszintén válaszoltam: tudni akarom, máshol milyen illata van a szélnek.
Naga elhúzta a száját, és azt mondta, a sötétségnek mindenhol ugyanolyan szaga van. Én rávágtam, hogy szaglálódj akkor reggel az istállóban, én meg majd a kiskertben a lonc mellett. Naga nem is válaszolt, mert persze átvitten értette. Naga ha apa és anya tovább élnek, talán pap lett volna. Én festő. Erre fáj is meg jó is gondolni. Persze Naga nem lehetne pap, ahhoz előbb férfinak kéne lennie, de nem hiszem, hogy hisz még annyira Galagonya Anyóban, hogy lenne esélye a változásra.
A Nap már az arcomon, Naga utánam kiált a házunk felől. Mindig kiált, pedig tudja, hogy kikészítettem a templomi ruhámat és újrafontam a hajam. Az én hajam szőke, Nagáé sötétbarna. Az emberek azt mondják, hasonlítunk egymásra. Ebben talán igen, hogy ezt a mondást mindketten utáljuk.
Naga kiált, jól van, megyek már, és kinyitom a szemem, és a pokolba kívánom egész Szilfás minden istenfélő vénasszonyát, a nyelvüket, a templomot, de leginkább Naga gyávaságát.

Naga
Lisza rosszkedvűen libeg le a hegyről a krumpliágyások között. Kinyitja a kertkaput, becsukja, úgy megy el mellettem, hogy makacsul leszegi a fejét a földre. Látom így is az arcát, az összevont száját, az orra körül a két kis ráncot. Liszának bájosan áll, ha haragszik, ezt az egyik kérője mondta neki, még mielőtt Lisza kikosarazta volna. Bár nem tudom, mennyire változtatott ez a fiú meggyőződésén. Gyanítom semennyire.
Felsétálok a tornácra és nekitámaszkodom a korlátnak. A felhők összenyomják a hegyeket. A csörömpölésből pontosan tudom, hol tart a húgom az öltözésben, úgyhogy mire kilép az ajtón, már kiigazítva a szoknyám ráncai, elsimítva a vállamon a sötétkék nagykendő.
Lisza egyszer azt vágta hozzám, hogy örülök az anyánk halálának, mert így végre elbújhatok a sötét ruhákban. Azt is mondta, gyáva vagyok, és anyánk nem kívánta volna, hogy évekig hordjuk utána a gyászt. Igaza is volt, meg nem is. De a sötétséget nem tartja távol egyetlen színe sem Szilfásnak.
Lisza ünneplő ruhája olyan, mint a szeme, nefelejcsvirágkék, gyöngyhímzéssel a V-s nyakrészen, a kendője gyöngyház és halványrózsaszín. Ostobaság volt mégis. Nincs ruha, amin át ne világítanának a színeink.
Köszönés, köszönés. Lassabbra fogom a lépteimet és belekarolok Liszába. Nem illendő megelőznünk mindenkit. Lisza a fülembe súg, hogy Zsukán már látszik, pedig… Elvonom a számat, köszönök, Zsuka felénk bólint, és fontoskodón kapaszkodik a férje karjába. – Szegény kis korcs – mormolja a fülembe Lisza. Nem válaszolok, csak köszöngetek az embereknek. Mikor oldalra nézek, a húgom újra kedvetlen. Ebben a percben meg tudnám ütni. Körülöttünk arcok. A templomhoz érünk. Szavak, szavak. Igen, jól, persze. Nem, nem érik még. A figyelemben éhség van. Lisza nem érti ezt. Lisza nem fél semmitől. Most elmozdul mellőlem, Ida nénénkhez lép. Nem, nem lép, Lisza hajlik. A húgom már évek óta haragszik rám, vagy csalódik bennem egyre. Mit kéne mondanom? Ó, igen, szánom a szerencsétlen gyereket, szenteskedő, rosszindulatú lány meg ostoba férfi gyerekét, mi lesz így belőle, nőhet fel hazugságok közt? Ezt kéne mondanom, hogy Lisza kedvére tegyek. Soha nem fogja megérteni, hogy egyetlen repedés, egyetlen rossz szó, és minden darabokra tört. A kedves mosolyok, meg a bélhurutról való érdeklődés tartja össze a világot, és nem Lisza lesz az, aki össze fogja tartani.
Ida nénénk folyton kérdezgeti Liszát, hogy mire vágysz, mit akarsz elérni, vagy kire vársz, hogy utasítod el sorra a kérőket. Tőlem nem kérdeznek ilyesmit. Sose voltam képes lázas aggódást kiváltani, legfeljebb halvány meg szánakozó rossz érzést.
A templom fagerendái felém hajlanak, tessék, megint kegyes gondolatok közt lépek az Úr házába. Végül megérdemlem, amit rám mér. Lisza lehullik Ida nénénk mellé a padba, melléjük ereszkedem én is. Furcsa, hogy ennyien maradtunk, valamikor tele volt velünk a sor. Liszának legalább ott a szellem apánk, akit idézhet, aki szerint élhet. Elém holtak sem állnak kérdéssel.
Felállok, énekelek, hallgatom a szentbeszédet, de összefolynak bennem a szavak.
Ha mégis megkérdezné valaki, a feleletem rég kész. Nem akarok mást, csak egy helyet, ahol üvölthetek, amíg a hangom nem fogy el.

Naet
Lisza ma még szebb, mint általában. Ez persze az érzés, aztán elfintorodom, mert ha Lisza a mezőről jön, csizmában és lucskos szoknyában, vagy a földjükön kapál, vagy Galagonya Anyónak öltözik a tűzünnepre, akkor is gondolom ugyanezt.
Persze Lisza tényleg szép, most is többen figyelik, sokan már az asszonyuk mellől. A halálos szerelemek általában a kosárig tartanak, de Liszának van valami bája, ami boszorkányos dicsfénnyel fogja körbe. A lányok egy kicsit mind gyűlölik,  azóta, hogy ott, de nem tudnak tőle távol maradni. A férfiak csodálják, mint egy képet a szűz lányáról. Maguk közt hívják is Sarinnak, azaz hívták régebben, amíg bírtam hallgatni. Nem vagyok büszke arra, ahogy akkor viselkedtem, nem lett volna szabad. Azóta nem járok közéjük. Könnyebb így.
Én nem akarok egy lenni a sokból. Én voltam az első, aki megkértem Lisza kezét, már jó kilenc éve, pedig három évvel kisebb volt nálam, és sok helyen nem voltak meg a fogai. Akkor a bátyáim bolondnak néztek, hogy futok utána, pedig Lisza ugyanaz volt akkor is, mint most. Lisza tudja, ki ő, és nem érdekli más. Lisza belülről világít.
Anyám szerint el kéne felejtenem, pedig azóta, hogy ott a kertjük végében elküldött, nem említem otthon a nevét. Akkor egy ideig távoli helyekről olvastam, és a pénzemet, amit a keresztapámék istállójának a ganajozásával kerestem, képes lapokra költöttem, amiket aztán becsempésztem a szobájába, míg a templomban volt. Naga egyszer rajtakapott. Elfelejtettem, hogy beteg és nem volt iskolában, vagy csak nem gondoltam, hogy a templomba sem viszik el. Nálunk még nem zárják az ajtókat,, úgy, ahogy a nagyapám falujában, a völgyben, ahol régen éltünk. Akkor borzasztóan megijedtem, besétálok, már egész otthonosan, be Lisza szobájába. Egy kicsit állok, nézem a művem, a lapot meg az őszirózsát a párnán, mikor nyikordul mögöttem az ajtó, és küszöbön ott áll Naga, bokáig érő régi, szürke hálóingban meg kötött mellényben. A bőre nagyon sápadt volt, a haja kusza, a szemei körül nagy árkok. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, az ágyra nézett, a lapra, aztán rám, ahogy ott állok ugrásba dermedve.
– Ha magadért nem szeret, másért sem fog. De nem is lenne értelme.
A hangja olyan tárgyilagos volt, és olyan fáradt. Anyám sokszor elmondja, hogy ha már szilfási lány, akkor inkább Nagát kéne elvennem. Ilyenkor hallgatok, mert mit mondhatnék? Hogy azóta azt érzem, Naga életekkel öregebb nálam, és ha Lisza nem volna, sem volna bennem elég bátorság, hogy meg merjem érinteni. Ha elnézem őket egymás mellett, mindig rájövök, hogy Naga igazából szép. De Lisza a fény és az élet. Az asszonyok a dolgosságot látják Nagában, a rendezettséget, Liszában meg az álmodozást, és azt, hogy nem elég tisztelettudó. A fiúk Nagát egyszerűen unalmasnak tartják. Remekül bizonyítja az értelmüket. Én félelmet látok meg szomorúságot, és azt hiszem, görcsösséget. Liszában bátorságot és lendületet. Lisza nem fél senkitől.
Lisza arca bosszús volt, mikor belépett a templomba, most már jókedvű megint, bele-belesúg Ida néni fülébe, az meg el-elhessegeti, mint valami kedves és szertelen kölyökmacskát. Lisza mosolyog. Szeretem, hogy természetes. Szeretem, hogy szereti magát. Én nem vagyok olyan ostoba, mint a többiek. Már rég nem reménykedem, vagy hát nem akarok. De ez nem változtat semmin.
Lisza előre dől, az arca eltűnik a nővéréé mögött. Naga arca maszk. Ha Lisza Sarin, akkor Naga Mária. Kicsit erős persze, de én legalább elismerem, hogy Lisza minden mosolyáért Nagának kell köszönetet mondanom.

Lisza
Dani, Niki, Maia, Áron és Nad a déli harangszóval érkeztek. Jöttek volna előbb is, de Fenyőzug és Szilfás között az útra kidőlt egy fa, és órákba telt, amíg úgy-ahogy eltakarították. Most mi is Ida nénénknél ebédeltünk megint. A háromfai hírek is tűrhetően elszórakoztattak volna, de Daniék bejárnak a hegyek lábánál levő falvakba vásárra, oda pedig már jönnek turisták is. Autóval, külföldiek, bolgárok, olaszok, németek, de mindenfélék is. Dani és Niki azt mondják, van ott egy kastély, ahová vásárba járnak, ami még a régi időkből maradt meg, és elkerülték a háborúk. Pénzért lehet bemenni megnézni, úgyhogy Daniék inkább csak a parkjában jártak körül két hete, a vásár után. Van ott egy tó, a vize zöld, és tele van hosszú, aranyszínű halakkal. Áron addig mászkált a partján, amíg bele nem csúszott, és Daninak kellett kirángatnia, mert a víz a hegyek belsejéből jött, és hideg volt, mint a jég. Nagyobb baj nem lett, a Nap jól sütött, Áront kifektették a fűre, és nem volt szabad mozdulnia, míg egészen át nem melegedett. Addig Dani és Nad vitorlást építettek, Maia pedig kifogta a kocsi elől Táltost meg a csikóját, és bekószálták a birtok túlsó oldalát. Maia persze már nagy, majdnem tizenkét éves, de azért látszott, hogy Ida nénénk nem helyesli a dolgot, és készül a nevelésre, de akkor Naga kérdezett valami egészen mást, és ez elterelte a szót. Később meséltek még a kastélyról, mert egy idő után zene kezdett közeledni, és felszalagozott nagy, lapos autók jöttek. A menyasszonyt először Maia látta meg, és vagy öt percig mesélte, hogy milyen volt a ruhája, a haja, az arca.
– Az erdei népből láttál talán hercegnőt – szakította félbe egy idő után Ida nénénk.
Maia meg rávágta, hogy nem, a füle gömbölyű volt, és a vőlegény is szép, ami meg a ruhát illeti, azon túl sok volt a dísz, de neki is lehet majd egyszer ilyen haja. Ida nénénk rákezdte volna a jólneveltségről, a fiúkról és az illedelmes lányokról való oktatást, de most Dani szólt közbe, ismerősök után kérdezett, úgyhogy Niki megúszta a további iránymutatást. Néha eszembe jut, hogy Ida nénénk így is elég szigorú velem meg Nagával, és hogy nem lennék Niki helyében. Bár ők már elkerültek innen valamennyire.
Ebéd után Dani és Ida nénénk kimentek a kertbe, és hamarosan hallatszott is Dani kopácsolása. Az unokatestvéreink közül ő jár haza a leggyakrabban, és ilyenkor mindig talál magának valami szerelnivalót. Mi elmosogattunk, elrendeztük a házat, aztán lesétáltunk a falu végi hídhoz. A patak ilyen nyárban félig kiszárad, de most a tegnapi eső után azért csörgött annyira, hogy lehessen benne levéltutajt úsztatni, meg rákok után kutatni a kövek alatt.
Este tüzet raktunk Ida nénénk kertjének végében, azon sütöttünk nyári almát puhakolbásszal és hagymával. Sötét volt, mire hazaértünk, és Dani akkor is hazakísért minket, ha kinevettem érte.
Naga némán lélegzik a szomszéd ágyban. Mikor kicsik voltunk, sokszor felébresztett, dobálta magát éjjel, sírt, de most már évek óta úgy alszik, mint a sír… Jól van, már végiggondoltad te is, aludj. De hiába, a képek kavarognak a fejemben. Forgolódom, aztán mégis felkelek, leguggolok az ágyam mellé és bekotorok alá. Évekkel ezelőtt szögeket vertem az ágy fejtámlájába meg az oldaldeszkába alulról. Talán még most is ott van rajta a vérem. A kis fadoboz, amit még a hetedik születésnapomra kaptam, pont befér ide. Gyertyát nem gyújthatok, de a Hold elég világot ad. Összeszámolom a pénzem, aztán ki, hogy Dani szavai szerint hány zsemlét, hány almát, hány éjjeli szállást vehetnék rajta. Hideg fémpénzek és furcsa tapintású papír. A jövő tavasszal – gondolom, és lezárom a doboz tetejét. Visszacsúsztatom a helyére. Ruhát, vagy új üveget az istálló ablakába. Persze. Jól van. Érzem a dobozta a fejem alatt, és tudom, hogy most már el tudok aludni.

Naga
Lisza túl van a kis esti szertartásán, úgyhogy most már csend lesz talán végre. Még egy forgás, aztán fél perc szünet, és már csak Lisza halk, fel-le sípoló lélegzete hallatszik. Meg kintről a hangok. Öregek az ablakok, átengedik a neszeket. Ilyen éjjel érzem igazán, hogy benne vagyunk az erdőben. Nappal ott az illúzió, a házaké meg a falaké, de éjjel ránk hajol az erdő. A bagoly ide jár az ablakunk előtti fenyőre, és ősszel zárni kell az ajtókat, mert bejönnek a faluba a medvék. Itt nálunk elnézik, ami gyümölcsöt lopnak, és sokszor hideg télen a falu közepére, egy ónedénybe ki-ki kihordja a maradékot. Egyszer egy turista Danit addig faggatta a medvékről, amíg elmesélte, hogy régen egy-egy faluban ez volt a szokás, és akkor a turista dicsérte, hogy ez milyen humánus bánásmód. Kinek a részéről? Ez egyszerűen egy alku, ami nélkül nem tudnánk tovább élni, és aki ezt nem érti, az nem marad meg sokáig Szilfásban. Itt nincs helye annak, aki az erdőtől idegen.
Ha összegyűlik a pénz, és Lisza elmegy, vajon mit talál odakint? Más helyeknek mások a babonái. Én nem tudnék elmenni innen. Lisza azt hiszi, azért, mert annyira ragaszkodom Idához, Annához vagy Zsukához. Hülyeség. A kőkör miatt a hegyen, az öreglyuk miatt, és amiatt a csend miatt, ami délben megüli az erdőt. A csontok miatt, amit gyerekkorunkban fordítottunk ki a földből. A táj az, ami megtart, és az emlékek a tájban. Enélkül egyedül lennék, mint a halál árnyékának völgyében az, akit elhagyott Isten. Olyan egyedül, amilyen egyedül vagyok. Nem számít. Most nem akarok az anyánkra gondolni. Most jó a zaj, igen, furcsa zaj, megy át a falun. Valami gép. Lisza felnyög, és az oldalára fordul. Néha háborúval álmodom, bár egy ilyen álom sose lehet néha.

Lisza
Naga motozása hajnalban kelt. Még alig dereng valami. Felkelek, mosom az arcom, bevetem az ágyat. Ma kevesebb a felhő. Kilépek a konyhába, fésülöm a hajam, Naga szeli reggelihez a tegnapi kalácsot. Nekidőlök az ajtófélfának, húzogatom a kefével a hajam, de a kopogás felrezzent. Naga int. Még nem vagyok felöltözve. Bemozdulok a szobába. Kint köszönés, megismerem Naet hangját, de érteni alig értem. Valami hegyről meg fákról beszél. Naet elköszön, Naga belép.
– Érik az irtáson a málna. Szedünk ma, míg le nem szedi más.
– Nem szedtünk a kertből eleget?
– Lisza, hosszú lesz a tél. Szedünk, amíg van mit.
Elvonom a számat. A kamra roskad a lekvárok alatt. Jó, a málnát tényleg nagyon szeretem, és tél végén már mindig takarékoskodnom kell vele, de azért…
– Azt hittem, ma még Daniékkal leszünk.
– Feljöhetnek a gyerekek is.
Naga kilép az ajtón, hallom, hogy szedi össze a kosarakat. Mire elindulunk, múlik a rosszkedvem. Az idő szép, felhő már sehol, és az irtásról messzire ellátni. Niki lenn maradt segíteni a főzésben, Dani és Ned bütykölni, de Áron előttünk kapaszkodik felfelé az ösvényen, Maia pedig mellettem lépdel. Nagyon nézelődik, úgyhogy megkérdezem.
– Ennyit változott tavaly óta? – körbeintek az erdőre.
– Valamennyire igen – Maia rám mosolyog. – Igazából épp elég lesz két hétig hallgatni nagyanya nevelését. Úgyhogy most mindennek örülök.
– Visszamehetnél anyádékkal.
– Vállalod a fiúk idomítását? – vigyorog rám Maia pimaszul.
Elnevetem magam.
Áron olyan, mint a hegyi manó, szökdécsel, visszaszalad hozzánk, kérdez, aztán megint előttünk van. Naga csendes, mint mindig, de ma ez sem veszi el a kedvemet.
Kétszer vágunk át a régi makadámúton, ami átszeli a hegyet. Északnak, aztán nyugatnak. Az irtás tulajdonképpen alacsonyabban fekszik, mint Szilfás. Két éve a tavaszi esők úgy feláztatták a földet, hogy a szél, ami jött, kidöntötte a fákat. Itt magasra nő a málna és a szeder. Naet biztos kaszálni volt tegnap délután a Nika völgyében, a régi kolostor romjai alatt. Egyszer találkoztunk ott, úgyhogy azóta elkerülöm azt a mezőt, pedig gyönyörűek arra a szitakötők, és tavasszal sok a hal. Az úttól sincs messze.
Az irtás tényleg csupa piros bogyó. Innen jól látszik Naeték kaszálója, és a patak vize. Süt a Nap. Nézem egy kicsit az eget, amíg Naga lecsatolja a hátamról a kosarat, aztán nekilátunk a munkának. Jó, hogy a málnást vadcsapások szelik át, így nem csak a széléről lehet szedni. Áron a legügyesebb, a kidőlt törzsek maradványait is használja mászásra, ösvénynek. Nagy a meleg, de persze csalóka módon, ha visszalépnénk az erdőbe, fáznánk újra. Nehezen telnek a kosarak, a két idő után már csak bóklászik. De mikor megjön Niki Neddel, újult erővel vetik magunkat a munkába.
Így időben végzünk, és leereszkedünk még Naet kaszálójára. Letesszük a kosarakat az árnyékba, lemegyünk a vízhez, iszunk, aztán Niki lefröcsköl, és Áron már a nyakamban van. Hányom-vetem magam és nevetek.

Naga
Liszának valahogy egyenes arányban nő mindig a jókedve, ahogy távolodunk a falutól. Régebben, amíg anya élt, sokat bóklászott meg bóklásztunk az erdőben, és nekem is voltak külön utaim.
Fölöttem az égen ölyvek hangja. Hívnak játszani, de elfáradtam, úgyhogy inkább megülök az árnyékban. Mögöttünk a makadámút, egy óra se kell, hogy visszaérjünk a faluba. Ebéd előtt ott leszünk.
A fák mintát rajzolnak az égre. A többiek most a mező másik végében járnak. Ülök egy darabig, aztán eszembe jut a rom, és hogy már régen jártam ott. Papok lakhatták, de annak már sok száz éve. Az úton kell menni, aztán elkanyarodni jobbra, ahol a szikla már magasan a patak fölött jár. Most nincs kedvem szólni a többiek után. Ha sietek, nem fognak keresni. Felkapaszkodom az útra, kerülgetem a vízmosásokat, kocsinyomon lépek át, ez furcsa erre ritkán jár bárki. Jó öt perc, és megtalálom a követ, ami az ösvény helyét jelzi. Az erdő még inkább benőtte az utat, mióta utoljára erre jártam. Hajtogatom magam elől az ágakat, aztán megszaporodnak a fehér kövek, és kinyílik az erdő. A templom inkább már csak kőhalmaz. A falak alatt szakadékba hajlik a szikla. Felugrom a falmaradványra, ami a kápolna romjához visz. Ott a fal jó két ember magas, és ha felkapaszkodom, megérinthetem az ablakot, amit furcsa kövekből raktak, és minden habarcs nélkül is áll az íve, pedig egy ponton talán diónyi a kő, ami megtartja. Már szökkennék a falról be a kápolna alacsonyabb talajára, amikor meglátom a színt. Maszat a köveken. Hirtelen megélesedik. Fémes szag. A zaj. Zihálás. Elől a kápolna falánál valami mozdul, valami kékesvörös. Vörös a köveken.
Megkapaszkodom a falban és felkúszok a kápolna romjain, míg már látszik alattam a völgy. Nem nézek magam alá. A régi mesék mondják, hogy mikor itt megszólalt a harang, az elhallatszott egészen Fenyőzugig. A kiáltásomra először Lisza kapja fel a fejét. Most megért azonnal, mert elereszti a gyereket, és rohanni kezd be az erdőbe Szilfás felé.
Én lecsúszok a falról, és földet érek a sarokba húzódott férfi mellett. Letérdelek mellé, megérintem a vállát. Megrándul, felemeli a fejét, de a szeme tompa a láztól. Dúdolni kezdek, valami régi-régi dalt. Vagy ez simítja el a rettegését, vagy egyszerűen csak visszacsúszik a fájdalomba. Elhúzom a tenyerét a másik felkarjáról. Mély, kerek szélű seb a karján, az oldalán, a vállában. Minden csupa vér. Eltépem a ruhámat, bár nem tudom, van-e még értelme a szorítókötésnek. A férfi újra felnéz, a szeme egészen sötét a kíntól. Alig hallom a hangját.
– Megtalálnak…
– Egyszer. De ez a föld tovább megvéd, mint bármi más.
– Elhiszed…
– Engem előbb találnak meg, mint téged. Ígérem.
A férfi elvonja a száját és összeszorítja a szemét.

Niki
Valami iszonyúra számítok, a higgadt Naga kiáltása mint a tűz, vágott végig az erdőn. Ahogy lefordulok az útról a monostor felé, az érzés furcsa, utoljára Dani hozott ide, nem sokkal az után, hogy megkérte a kezem. Régen volt és nemrég. A jelkő igazít, és már hallom, ahogy Naga énekel. A hangja hangja túl mély lánynak, és akkor is van benne valami nehéz, ha nem bánatról énekel.
A levelek az arcomba csapódnak, kiérek a fákból, át a romokon, aztán Naga mellé. Naga felnéz rám, az arca rosszabb a félelemnél. A férfit csak aztán látom meg, mert Naga úgy hajol fölé, mintha a testével akarná elrejteni. A tenyerei a férfi vállán és mellkasán.
– Megsebesült? – kérdem, és Naga mellé guggolok. Húgom először nem is reagál az ostobaságra. A férfi nehezen lélegzik, nem mozdul. Hallom mögöttem az ágakat, mert persze Maiának hiába beszélek.
– Meglőtték. Fegyverrel. Három lövés – Naga szavai gépiesek. Nem fordulok hátra, úgy szólok a lányomhoz.
– Menj a faluba! Vidd az öcséid! Mindenképp üzenjenek Maltus doktorért!
Csend, felnézek hátra. Maia mögöttünk áll a kör szélén, az arca világít, a szeme rémült. Kivételesen fiatalabbnak látszik a koránál.
– Fuss! – mondom, elkapva nehezen a lányom tekintetét.
Maia szeme villan, aztán már csak az ágak inognak mögötte dühösen. A derekamon kulacs. A férfi szájához emelem, de hiába. A szája nem mozdul, a homloka forró a láztól. Naga szorítja a sebeket, nem szól. Három seb. A csuklója nyomja a harmadikat a férfi karján. A férfi impresszió, borosta, sötét haj, fakóra sápadt barna bőr. Nagy, sovány. Talán harminc, talán negyven. Várunk. Alattunk a rét fölött pacsirta szól. Naga újra kezdi a dúdolást, talán csak a tehetetlenség ellen, bár a férfi lélegzete mintha könnyülne. A dal öreg, és éneklik felénk is. Általában a gyerekeim emlékeztetnek arra, hogy minden új, és minden ugyanaz és megtörtént már ezerszer, de most Naga meg a férfi mellett Lénát látom, és a húgaimat. Aztán már kivehetőek Naga szavai, és utána éneklem én is a dalt, ami egyidős a hegyekkel. A hegyeinkkel. És Naga véres kézfejére nyomom a tenyeremet.

A dal sokáig kitart, és ahogy a mesében régen, távol tartja a sötétet. Utána nem marad más, mint a férfi nehéz légzése, és az erdő némasága. Szél, pacsirta hangja. Szorítjuk a sebeket. Naga arca kőarc.
– Dani elmegy Maltus doktorért – mondom, mikor már nem bírom tovább a csendet. – Mire a faluba érünk, ott lesz ő is.
Naga nem válaszol, az arca merev és makacs. Őrzi a lelkét a férfinak.
A falunkban, Háromfában élt egy öregasszony. Edmának hívták, tőlünk két házhellyel lakott odébb. Még Maia kicsi volt, nem is voltak meg a fiúk, és elkapta valami nehéz kórság. A teste forró volt, köhögött, és a betegség ráment a tüdejére. Akkor négy nap és négy éjjelen át nem aludtam. Nem tudtam aludni. Nem tudtam semmit csinálni, csak ültem Maia mellett, megitattam, simogattam, ha kellett, és vigyáztam az álmát. Nem tudtam sírni. Életemben nem rettegtem még úgy, mint akkor. Dani ordibált velem, az orvos, aki Hegyaljából járt fel, felsőbbrendű nyugalommal magyarázta a gyerekbetegségek természetét. Aztán Dani hívására eljött Maltus doktor, és aznap délután Maia újra könnyebben lélegzett. Én mégsem bírtam aludni, csak ültem és néztem a lányom arcát. Akkor még volt bennem hidegség Maltus felé, pedig éreztem már, hogy Maia meg fog gyógyulni. Kint alkonyodott, mikor Edma nénje bekopogott hozzánk. Lassú léptekkel jött, a botjára támaszkodva, megállt mellettem, és a vállamra rakta a tenyerét.
– Jól van, lányom – mondta. – Megőrzöd a lelkét. Jól van.
Akkor aztán végre tudtam sírni. Nagyanyám szavai, az ő babonája. Akárhogy volt akkor, ahogy az évek mennek fölöttünk, már erősebb bennem a hála.
– Őrizd a lelkét addig – mondom Naga lehajtott fejének. – Maltus doktor segíteni fog.